A könyveknek katonás rendben kellett állniuk a polcon, az ablakot pedig csak egy tenyérnyi résnyire volt szabad kitárni. Mégis volt benne valami eleven és izgalmas. Naponta négy órát olvasott – magyar, francia és angol szerzőket vegyesen. Néha halkan mormolta a sorokat, mintha csak magának szavalna, máskor engem kért meg, hogy folytassam.
– Szépen, tisztán olvas – jegyezte meg a harmadik napon, amikor befejeztem egy Maupassant-novella fejezetét. – Tanulta valaha?
– Tanárképzőre jártam. Magyar nyelv és irodalom szakra.
– És miért nem a pályán maradt?
– Tizenkét évig tanítottam. Aztán az iskolát átszervezték, végül bezárták. Irodai munkát vállaltam, fordítok.
– Franciáról?
– Leginkább arról.
A tekintete megváltozott. Figyelmesebben nézett rám, mintha hirtelen új szempontból látna.
– Használható a francia tudása?
– Írásban igen. Szóban kevésbé vagyok magabiztos, de értem.
Eltűnődött, majd csak annyit mondott:
– Jó, ha az ember tud franciául.
És a téma ezzel le is zárult.
A negyedik napon megérkezett Benedek.
Ritkán bukkant fel – hetente egyszer-kétszer, akkor is rövid időre. Benézett Ilonához, leült az ágya mellé, húsz percig beszélgettek, vagy inkább csak csendben ültek egymás mellett. Ilona ilyenkor kissé feszesebb lett, de ezt eleinte alig vettem észre.
Aznap teát vittem be, és akaratlanul is meghallottam a beszélgetésüket.
– Benedek, kérlek – szólt Ilona –, hívd fel. Legalább mondd meg neki, hogy én…
– Erről már beszéltünk – vágott közbe a férfi határozottan. – Nem.
– Joga van tudni.
– A döntését régen meghozta.
– Húsz éve. Azóta sok minden változhat.
– A válaszom akkor is nem.
Letettem a tálcát az ajtó melletti asztalra, és hangtalanul kimentem. Nem az én dolgom – gondoltam. Családi ügyek mindenhol akadnak, legfeljebb a díszlet más.
Este azonban, amikor az alsó szinten elhaladtam a dolgozószoba előtt, meghallottam Benedek hangját. Telefonált. Franciául.
Nem álltam meg direkt, csak lelassítottam.
– …elle ne va pas bien du tout. Le médecin dit deux mois, peut-être moins…
„Nagyon rossz állapotban van. Az orvos szerint két hónap, talán kevesebb.”
– …je sais que tu veux venir, mais ce n’est pas une bonne idée…
„Tudom, hogy jönnél, de nem lenne jó ötlet.”
– …elle demande après toi. Chaque jour…
„Minden nap kérdez felőled.”
A folyosó végéig mentem, ott a falnak támaszkodtam. A szívem erősebben vert, mint indokolt lett volna.
Minden nap kérdezi. Annak mondta ezt, akit állítása szerint nem volt hajlandó felhívni.
Másnap reggel, miközben Ilona haját fésültem – szerette ezt a szertartást, azt mondta, segít rendszerezni a gondolatait –, óvatosan megszólaltam.
– Ilona, van még gyermeke Benedek édesanyján kívül?
A takaró alatt megfeszültek az ujjai.
– Miért kérdezi?
– Csak érdekel.
– Csak úgy? – ismételte lassan. – Hallott valamit?
A tükörben találkozott a tekintetünk.
– Értem a franciát – feleltem csendesen.
Hosszú csend telepedett ránk. Odakint a szél kergette a felhőket.
– Akkor hallotta – mondta végül. Nem kérdezett, kijelentett.
– Valamennyit. Nem szándékosan.
– Üljön le, Katalin.
Letettem a kefét, és az ágy szélére telepedtem.
– Van egy fiam – kezdte lassan. – Az idősebb. Márknak hívják. Húsz éve Franciaországba ment, és nem jött vissza. Volt egy lányom is, Lászlótól. Ő tíz éve meghalt. Benedek az ő fia.
– Márkkal összevesztek? – kérdeztem.
– Az apja – az első férjem – választás elé állította: vagy Franciaország, vagy a család. Akkoriban már Lászlóval éltem. Márk árulásnak érezte.
– És maga?
Ilona meglepetten nézett rám, mintha nem számított volna erre a kérdésre.
– Néha én is annak – suttogta. – Főleg az álmatlan éjszakákon.
– Benedek tudja, hogy látni szeretné a fiát?
– Tudja. Azt állítja, hogy beszél vele, és átadja az üzeneteimet. De valójában… – elhallgatott.
– Beszél vele – mondtam halkan.
Felkapta a fejét.
– Hallottam a hívást. Franciául beszélt. Azt mondta, maga minden nap emlegeti Márkot. És hogy Márk jönni szeretne.
A levegő megfeszült körülöttünk, mint egy túlhúzott húr.
– Jönni szeretne – ismételte.
– Igen.
– És Benedek?
– Szerinte ez nem lenne jó ötlet.
Ilona lehunyta a szemét. Nem siettette semmi a választ.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte végül.
– Mert azt mondta, nem tűri a hazugságot.
Benedek még aznap este megjelent. Nem a szokott napon, váratlanul érkezett. Sejtettem, hogy Ilona hívta.
A konyhában talált rám.
– Elmondta neki – mondta minden bevezetés nélkül.
Nem kérdés volt.
– Igen.
– Tudja, hogy túllépte a határt?
– Lehet.
– Lehet? – leült velem szemben, és úgy nézett, mintha egy megoldhatatlan feladvány lennék. – Azért alkalmaztuk, hogy gondozza a nagymamámat, nem azért, hogy beleszóljon a családunk ügyeibe.
– Gondozni annyit is jelent, hogy nem csapom be – válaszoltam.
Csend.
– Túl messzire megy – jegyezte meg halkan.
– Elképzelhető. De Ilona haldoklik. És látni akarja a fiát.