A hirdetésre teljesen véletlenül bukkantam rá. Hajnali három volt, én pedig a bőröndömön ültem annak a lakásnak az előszobájában, amely éjfélkor hivatalosan is megszűnt az otthonom lenni. Gábor kicserélte a zárakat. Nem szólt előre, nem írt üzenetet, nem hívott fel – egyszerűen megtette. Akkor szembesültem vele, amikor munkából hazatérve, két szatyor bevásárlással a kezemben, hiába próbáltam a kulcsot a zárba illeszteni.
A szomszéd, Erzsébet néni nyitott ajtót a kopogásomra. A szemüvege fölött végigmért, majd szó nélkül a kezembe nyomott egy pohár vizet.
– Délelőtt már matatott odabent – jegyezte meg halkan. – Fúró hangját hallottam.
Nem volt szükség további magyarázatra.
Tizenkét év. Ennyi ideig éltem abban a lakásban, amely papíron mindig is Gábor nevén volt, még az esküvőnk előttről. Tizenkét évig súroltam a padlót, választottam függönyt, ragasztottam tapétát. Azt hittem, az enyém is. Aztán negyvenegy évesen ott találtam magam a szomszéd kanapéján, két szatyorral és saját otthon nélkül.
Erzsébet néni megágyazott nekem, de aludni képtelen voltam. A telefonomat görgettem, álláshirdetéseket böngésztem anélkül, hogy igazán felfogtam volna, mit olvasok.
„Bentlakásos gondozót keresünk idős hölgy mellé. Szállás és étkezés biztosított. Tapasztalat előny, de nem feltétel. Türelem és megbízhatóság elengedhetetlen.”
Háromszor is elolvastam. Bentlakás. Pont erre volt szükségem – egy fedél a fejem fölé, még ha csak ideiglenesen is. Rákattintottam a válasz gombra, és rövid üzenetet írtam: „Bármikor el tudok menni személyes megbeszélésre.”
Reggel hétkor már ott volt a válasz.
A ház a Rózsa utcában állt, bár rózsának nyoma sem volt. Szürke téglából épült, kétszintes villa, magas kerítéssel és kovácsoltvas kapuval. A kertben sötét fenyők sorakoztak. Megnyomtam a kapucsengőt.
– Ki az? – szólt bele egy fiatal férfihang, érezhető ingerültséggel.
– Katalin vagyok, a gondozói hirdetés miatt jöttem.
Rövid csend után kattant a zár.
A kapuban egy harmincas évei közepén járó férfi várt. Magas volt, sötét hajú, arca éles vonású, mintha félkész szobor lett volna. Úgy nézett rám, mint egy bútordarabra, amelyről el kell dönteni, illik-e a berendezéshez.
– Benedek László – mutatkozott be kézfogás nélkül. – Ilona nagymamámhoz keresünk segítséget. Az édesanyám hét éves koromban meghalt, azóta ő nevelt. Fáradjon be.
Bent nem a hőmérséklet volt hűvös, hanem a hangulat. Magas mennyezet, régi parketta, nehéz keretbe foglalt festmények. Minden értékesnek tűnt, mégis kissé elhanyagoltnak.
– A nagymamám nyolcvanhárom éves – magyarázta Benedek a folyosón haladva. – Hasnyálmirigyrák, negyedik stádium. Az orvosok szerint két-négy hónapja lehet hátra. A pontos diagnózist nem közöltük vele.
– Tehát nem tudja, hogy haldoklik? – kérdeztem.
Megállt, és rám nézett.
– Azt tudja, hogy súlyos beteg. A részleteket nem.
– Értem – feleltem, bár nem voltam biztos benne, hogy valóban értem.
– Nem könnyű természet – folytatta. – Ragaszkodik a megszokott rendhez. Az előző két gondozó egy héten belül feladta.
– Miért?
– Az egyik szerint túl sokat beszél. A másik szerint túl keveset.
Majdnem elmosolyodtam.
– Ön gyakran van vele?
Ismét megállt, ezúttal hosszabban vizsgálva az arcomat.
– Elfoglalt ember vagyok. Ezért keresünk segítséget.
Ilona a második emeleten feküdt, egy világos szobában. Az éjjeliszekrényen könyvkupacok, a falon bekeretezett fényképek. A képeken ugyanaz a nő nézett vissza különböző életszakaszokból – határozott, elegáns szépség, amely nem fakult az idővel, inkább letisztultabbá vált.
Az ágyban fekvő asszony törékeny volt, szinte áttetsző. De a szeme – sötét, élénk, csipkelődő – ugyanaz maradt.
– Még egy jelölt – állapította meg, végigmérve. – Fiatal.
– Negyvenegy éves vagyok – feleltem.
– Az fiatal. Üljön le, ne álldogáljon.
Helyet foglaltam az ágya mellett.
– A neve?
– Katalin.
– Katalin… – ízlelgette. – Férjnél van?
– Válófélben.
– Gyerek?
– Nincs.
– Miért?
Meglepett a közvetlensége.
– Nem alakult úgy.
– Nem alakult, vagy nem akarta?
– Ilona – szólt közbe Benedek figyelmeztetően az ajtóból.
– Hagyd csak, Benedek. – A tekintetét nem vette le rólam. – Válaszoljon.
– Először nem sikerült. Később rájöttem, hogy attól a férfitól nem is szeretnék.
– Akkor helyesen teszi, hogy elválik – bólintott. – Felveszem. De jegyezze meg: hazugságot nem tűrök, panaszkodást sem, és azt sem szeretem, ha valaki lábujjhegyen jár körülöttem. Ha gondja van, mondja ki.
– Rendben.
– Még valami – hunyta le a szemét. – Rosszul alszom, éjszaka előfordul, hogy felkelek és sétálok. Ne ijedjen meg.
Az első három nap meglepően eseménytelenül telt. Lassan kiismeretem a ház ritmusát és Ilona szokásait. Valóban ragaszkodott a részletekhez: a teát pontos hőfokon kérte, a könyveknek meghatározott rendben kellett sorakozniuk a polcon, és minden apróságnak megvolt a maga helye a szobában.