Sokáig zokogott akkor, de az évek múltával mégis megpróbálta elfogadni a sorsát. Arra gondolt, hálásnak kell lennie azért az egyetlen gyermekért, akit kapott. Minden szeretetüket, minden figyelmüket a lányukra összpontosították. Talán túlságosan is. A kislány hamar hozzászokott, hogy körülötte forog a világ: ha nem is királynőként, de legalább hercegnőként bántak vele. Kényelmes élethez szokott, önzővé vált, követelőző lett, és ha valami nem az elképzelései szerint alakult, könnyen hisztizett.
Az iskolában jól teljesített, zeneórákra járt, szépen zongorázott. Ám amikor a házimunkáról volt szó, rögtön eltűnt a lelkesedése. Segíteni? Az nem az ő dolga – így gondolta. Leérettségizett, majd felvették az egyetemre. A diploma megszerzése után férjhez ment, és nem sokkal később boldogan állított be a szüleihez a hírrel:
– Képzeljétek, Benedekkel babát várunk!
Renáta és a férje őszinte örömmel fogadták a bejelentést, megölelték a lányukat, gratuláltak neki. Ám Renáta életében ekkor már másfajta gondok is jelentkeztek. Nem sokkal korábban különös panaszokat kezdett érezni a lábában: sajgó fájdalom, duzzanat, elnehezülés kínozta. Fodrászként dolgozott, egész nap talpon volt, leülni alig akadt ideje. Esténként, amikor hazaért, szinte összeesett a kanapén a kimerültségtől.
A férje figyelt fel arra, hogy valami nincs rendben. Ő beszélte rá, hogy menjen orvoshoz. A vizsgálatok – köztük az ultrahang – kimutatták a problémát: előrehaladott visszértágulat az alsó végtagokon. Gyógyszereket írtak fel, tanácsokkal látták el, de a helyzet nem javult. A munkája változatlan maradt, a hosszú órák állva pedig tovább rontottak az állapotán. A visszerek egyre látványosabban kidudorodtak, a lába csúnyán elszíneződött, és a járás is mind nehezebbé vált.
Ismét orvoshoz küldte a férje.
– Műtétre lesz szükség, el kell távolítani az érintett vénákat – közölte a sebész, és egy köteg beutalót nyomott a kezébe. – Előbb végeztesse el a szükséges vizsgálatokat.
Renáta hazament, elhatározva, hogy másnap reggel sorra járja a laborokat. Ám hajnalban képtelen volt felkelni az ágyból. Olyan gyengeség tört rá, hogy alig bírt megmozdulni, émelygés gyötörte, amely hamarosan hányásba csapott át.
– Mi történik velem? – villant át rajta rémülten.
Nagy nehezen mégis elindult a rendelőintézetbe vérvételre. Néhány nappal később visszatért a sebészhez az eredményekkel. A doktor azonban nem a műtétről kezdett beszélni, hanem nőgyógyászhoz irányította.
A vizsgálat után a nőgyógyász nyugodtan közölte:
– Hetes terhes.
Renáta szinte megszédült. Mintha köd ereszkedett volna rá, úgy jutott haza. Este elmondta a férjének a hírt. A férfi arca felragyogott.
– Renáta, hát ez csodálatos! Újra szülők leszünk! – kiáltotta, és örömében meg is pörgette a szobában.
– Tedd le azonnal! Megőrültél? – tiltakozott kétségbeesetten. – Negyvenöt éves vagyok. A lányunk is gyermeket vár. Miféle baba most ez?
– Majd együtt toljátok a babakocsit – nevetett a férje boldogan.
Aznap este átjött hozzájuk a lányuk. A szülők elmondták neki is az újságot. A reakció azonban dermesztő volt: a fiatal nő arca eltorzult a dühtől, és olyan indulattal tört ki, amire senki sem számított.