Renáta háromóránként, fáradtan vonszolva a lábát hagyta el a kórtermet, hogy megfejje a tejet. A saját kisfiáról is csupán az orvosoktól kapott híreket, más forrása nem volt. Teltek a napok, majd egy teljes hét is eltelt. Egy reggeli viziten Júlia doktornő Eszter ágya mellett állt meg.
– Hazaengedhetnénk – mondta tárgyilagosan. – De ha rendszeresen fej és behozza a tejet a babáknak, maradhat.
Eszter szíve összeszorult. Addigra már komoly gondjai akadtak: nem szoptathatta a fiait, a teje belövellt, a melle keménnyé, fájdalmassá vált. Júlia szavai után egész nap a fürdőben ült, könnyek között próbálta fellazítani a csomókat. A kín szinte elviselhetetlen volt, de csak egy dolog járt a fejében: nem küldhetik haza a gyermekei nélkül.
Egy hét múlva végre sikerült egy apró üvegcsét megtöltenie, amit remegő kézzel vitt át az újszülöttosztályra. Kevés volt, de az övé. Ez döntött: maradhatott. Ettől kezdve háromóránként adta át a gondosan felcímkézett kis palackot a nővéreknek, és minden alkalommal ugyanazt kérdezte:
– Megnézhetem őket legalább egy pillanatra?
A válasz rendre elutasítás volt. Egészen egy hónap elteltéig. Akkor, egy újabb könyörgés után, az egyik nővér sóhajtott, majd csak ennyit mondott:
– Jöjjön.
Eszter szíve hevesen vert, amikor belépett a kórterembe. A két apró teste zárt inkubátorokban feküdt, vékony csövek hálójában. Egy cső a szájukhoz vezetett, egy másik a köldökükhöz, további vezetékek csatlakoztak a mellkasukhoz. Szemük lehunyva, mozdulatlanul feküdtek; csupán a mellkasuk finom emelkedése és süllyedése jelezte, hogy élnek. A látvány letaglózta. A szánalom és a féltés olyan erővel öntötte el, hogy nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Ide sírni jött? – csattant fel egy nővér szigorúan. – Ha zokog, legközelebb nem engedem be.
A kicsiket eleinte szondán keresztül táplálták, ám egy nap az orvos úgy döntött, megpróbálják cumisüvegből etetni őket. Ettől kezdve Eszter is bemehetett háromóránként. Karjába kapta az egyik törékeny fiút, és óvatosan a szájához illesztette a parányi cumit. Az első próbálkozások gyengék voltak; alig volt erejük szívni. Lassan, napok múltán azonban egyre ügyesebbek lettek.
Egy ilyen etetés alkalmával Renáta is bent volt. Már a karjában tartotta a saját kisfiát, és olyan gyengédséggel nézett rá, hogy az arca egészen kisimult, szinte ragyogott. Eszter összeszedte a bátorságát.
– Renáta, ne haragudj, hogy ilyet kérdezek… de miért vagy mindig olyan szomorú?
A másik nő arca azonnal elkomorult. Egy ideig némán etette a babáját, majd halkan megszólalt:
– Nincs okom örülni. Fogalmam sincs, mi vár rám odakint.
Eszter nem mert közbevágni. Renáta magától folytatta.
Elmondta, hogy szerető férje és rendezett családi élete van. Egy évvel az esküvőjük után megszületett a kislányuk. A szülés azonban rendkívül nehéz volt, és az orvosok kegyetlen ítélettel zárták le: több gyermeke nem lehet. Ők pedig mindig nagy családról álmodoztak. Sírtak, gyászolták az elveszett jövőt, majd idővel próbáltak belenyugodni a megváltoztathatatlanba.