A könnyek hangtalanul peregtek végig Eszter arcán. Az imént mutatták meg neki az újszülött kisfiúkat: aprók voltak, szinte törékenyek, ráncos bőrrel, reszkető, vékony karocskákkal és szétterpesztett ujjakkal. Halk, erőtlen sírásuk mégis csodának tűnt számára – a mélyen koraszülött babák élve jöttek világra. Ez a felismerés fakasztotta sírásra, amelyben a félelem és a kimondhatatlan boldogság egyszerre kavargott.
– No, kedveském, csak nem az örömtől potyognak azok a könnyek? – hajolt fölé egy idősebb ápolónő, miközben gondosan betakarta egy könnyű pléddel. – Megszenvedtél rendesen, az biztos. Most pihenj egy kicsit, gyűjts erőt, aztán átvisszük a kórterembe.
Eszter lehunyta a szemét, és szinte azonnal álomszerű félhomályba merült.
Amikor a szülés utáni szobába tolták, már feküdt bent valaki. A másik ágy mellett nem volt kiságy; később tudta meg, hogy annak a nőnek a gyermeke is inkubátorban fekszik.
Nemsokára kivágódott az ajtó, és belépett egy testes doktornő, makulátlan fehér köpenyben, keményre keményített, magas sapkával a fején. Határozott léptekkel Eszterhez ment.
– Hogy érzi magát? – kérdezte tárgyilagos hangon.
– Elég jól… És a fiaim?
– Nagyon alacsony súllyal születtek, ezért inkubátorba kerültek. Korai még jóslatokba bocsátkozni. Mindketten gyengék, az egyikük különösen. De mindent megteszünk, hogy megerősödjenek.
– Mennyi ideig kell itt maradnunk?
– Addig biztosan, amíg el nem érik a két és fél kilót.
– Megnézhetem őket?
– Egyelőre nem lehetséges.
Az orvos ezután a szobatárshoz lépett, néhány rövid kérdést tett fel, majd emelt fővel, kimért tartással távozott.
– Eszter! Eszter! – hallotta kintről Márk tompa, de lelkes hangját.
Az ablakhoz sietett. A férfi a sokak által letaposott, jeges hóban állt. Amint meglátta a feleségét, ugrálni kezdett, és egy csokor virágot lengetett a magasba.
– Eszter! Köszönöm a fiaimat! Szeretlek!
A nő elmosolyodott, és intett neki.
– Te bolond, megfagysz abban a kabátban! Gombold be azonnal!
A kórtermi társa nem volt már fiatal. Bemutatkozáskor Renátának nevezte magát. Napjai nagy részét némán, a fal felé fordulva töltötte, és csak szűkszavúan felelt, ha Eszter szóba elegyedett vele. Egy idő után Eszter felhagyott a próbálkozással, inkább csendben figyelte. Amikor Renáta felkelt, lassan, csoszogva lépdelt, alig emelve a lábát, mintha minden mozdulat fájna. Az arckifejezése nem egyszerű szomorúságot tükrözött – inkább mély, kimondhatatlan gyászt. A férje rendszeresen hozott neki csomagokat, de rajta kívül senki sem látogatta. Renáta korábban szült, így már engedték, hogy átjárjon etetni a kisfiát. Eszter pedig irigykedve figyelte, ahogy összeszedi magát, és lassú léptekkel elindul a gyermeke felé.