Amikor Márk végül kilépett az ajtón, és a zár halk kattanással jelezte a távozását, Eszter leült az étkezőasztalhoz. A lakásra rátelepedő csöndben egyedül maradt a gondolataival. Újra és újra lejátszotta magában a közelgő beszélgetést, elképzelte, hogyan néz majd Gábor szemébe, és milyen hangon közli vele, hogy tud mindent. Eljátszott a gondolattal, hogy hallgatni fog, mintha semmit sem látott volna. De ez idegen lett volna tőle. Soha nem tudott tettetni, főleg nem akkor, amikor a valóság ennyire élesen hasított bele. Mosolyogni és kedvesen viselkedni úgy, hogy közben belülről marcangolja az igazság – erre képtelen lett volna. És mi értelme lenne? A bizalom megrepedt, a keserűség ott maradna közöttük, és egy árulással megsebzett kapcsolat már sosem lehet ugyanolyan.
Az ajtónyitás hangja kizökkentette. Gábor egy csokor liliommal lépett be. Pontosan tudta, hogy Eszter rajong ezekért a virágokért. Gyakran lepte meg velük, bár időnként más virágot választott, mondván, a változatosság is öröm. A virágcsokrok sosem tűntek gyanúsnak. Most azonban, ahogy átvette a fehér liliomokat, hirtelen átfutott rajta a gondolat: vajon mindig hazafelé jövet vette őket? Talán egy másik nő lakásából tartott épp haza, amikor megállt a virágosnál? Hány ilyen alkalom lehetett? A szíve ismét összeszorult – aznap már sokadszor.
– Micsoda illatok! – szívta be mélyen a levegőt Gábor, miközben körbenézett. – Mindig boldogan jövök haza, ahol finom vacsora és a családom vár. – Álmodozó mosollyal átnyújtotta a csokrot, puszit nyomott Eszter arcára. – Borzasztóan hiányoztál. Kezet mosok, és jövök is, farkaséhes vagyok.
Eszter némán vázába rendezte a virágokat, amíg a férfi átöltözött és eltűnt a fürdőszobában. Mély levegőt vett, igyekezett fegyelmezni magát. Dühből nem szabad beszélni – ezt mindig vallotta. Huszonöt év házasság nem múlik el nyomtalanul. Még ha Gábor meg is csalta, ennyi közös év után akkor is megérdemelte, hogy ne indulatból, hanem méltósággal szóljon hozzá.
Kitálalta a vacsorát, majd leült az asztalhoz. Gábor hamarosan csatlakozott hozzá.
– Mi történt veled, Eszter? Olyan szomorúnak tűnsz ma. A munkahelyeden van valami gond? – kérdezte, miközben helyet foglalt.
Eszter lassan felemelte a tekintetét. Hangja furcsán üresen csengett.
– Mindennel tisztában vagyok… – Rövid szünetet tartott, ajkait összeszorította. – Tudok róla, Gábor. Felesleges tovább titkolnod. Ugye te is érzed, hogy az a gyerek nem lehet a tiéd?
A fiatal nő akárhányszor ismételgethette neki, hogy csoda történt, attól még a tények nem változtak. Gábor nem lehetett apa. Évekkel ezelőtt orvostól orvosig jártak, kezelésekre költöttek, reménykedtek. Aztán kimondták a diagnózist: meddőség. Akkor döntöttek úgy, hogy örökbe fogadnak egy gyermeket az intézetből. Hosszú, fájdalmas út volt, de együtt mentek végig rajta. Most pedig ott volt az a fénykép: Gábor büszkén állt egy várandós lánnyal, mintha valóban elhitte volna, hogy a gyermek tőle van.
Egy pillanatra Eszterben felvillant a képtelen magyarázat lehetősége: talán csak tréfa, talán a lány egy barát gyermeke, esetleg kolléga. De a képen látott ölelés és csók nem hagyott kétséget. Az a testközelség túl intim volt, túl személyes. És miért jelölte volna meg Gábort a felvételen? Nyilván tudta, hogy ritkán nézi a közösségi oldalt, de abban bízhatott, hogy a feleség rábukkan. Talán éppen ez volt a célja: tudatni vele, hogy a férje hűtlen, és így kicsikarni a helyét mellette. De mihez kezdett volna utána?
Gábor feszülten nézett rá.
– Szinte félek megkérdezni, honnan szedted ezt, drága nyomozóm – próbált halvány mosolyt erőltetni az arcára. – Bár sejtem, hogy valaki csapdába akar csalni. Ígérem, utánajárok az egésznek.
– Ennyi? – kérdezte Eszter halkan. – Nem mondod, hogy félreértem? Hogy nem az történt, amire gondolok?
Gábor vállat vont, és lesütötte a szemét.
– Mi értelme lenne tagadni? Hiszen már rájöttél az igazságra.