– Ez nem lehet igaz… egyszerűen nem történhet meg! – zakatolt Eszter fejében a gondolat, miközben a monitoron megnyitott fényképet bámulta. A képen egy alig húszéves, várandós lány nevetve fonta karját a férje nyaka köré, az ölében ült, és boldogan mosolygott a kamerába. Huszonöt év házasság… tényleg így érne véget minden? Ennyi közös esztendő után most hullana darabokra az életük? A mellkasát szorító fájdalom egyre erősödött, mégis mozdulatlanul ült, és csak nézte a képet, teljesen megfeledkezve arról, hogy eredetileg azért lépett be a közösségi oldalra, mert egy kollégája megkérte, frissítse az adatokat a munkahelyi csoportban.
A halántéka lüktetni kezdett, ezért kénytelen volt felállni, hogy bevegyen egy nyugtatót. Képtelen volt elhinni, hogy Gábor ilyesmire vetemedhet. Megcsalás? Ugyan mi másnak lehetne nevezni azt, amit lát? A lány a fotó alá azt írta: „Apucikám”. És valóban – akár az apja is lehetne. Mindenki tudja, milyen jelentése van manapság ennek a megszólításnak. Az utóbbi hónapokban Gábor folyton arra panaszkodott, hogy a munkahelyén megszűntek a prémiumok, kevesebb fizetést kap, szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat. Most hirtelen minden értelmet nyert. Talán ezért ürült ki olyan gyorsan a közös megtakarítási számlájuk is? Eszter soha nem faggatta, mire kellenek a nagyobb összegek. Megbízott benne. Úgy gondolta, ha pénzt vesz ki, annak nyomós oka van, nem pedig könnyelműségből teszi. Most azonban először kétely költözött a szívébe.
Visszaült a számítógép elé, még egyszer végignézett a képen, undor és csalódottság kavargott benne, majd becsukta az ablakot. Legszívesebben mindent félbehagyott volna, de nem tehette: ígéretet tett a kollégájának. Összeszedte magát, és gépiesen elvégezte a frissítéseket, mintha mi sem történt volna. Amikor végzett, gyors üzenetben jelezte, hogy kész, kikapcsolta a telefonját, és a konyhába ment. A főzés gyakran megnyugtatta, ezért most is abban reménykedett, hogy a zöldségek aprítása és az edények csörgése segít elcsendesíteni a fejében cikázó, kellemetlen gondolatokat, amelyek úgy rajzottak benne, mint az éhes csótányok.
A bejárati ajtó nyitódásának hangjára kinézett az előszobába. Márk érkezett haza – az örökbefogadott fiuk, akit még egészen kisgyermekként vittek haza az intézetből. Soha nem titkolták előle az igazságot, de a fiú hálás volt nekik, amiért családot adtak neki, és őszinte szeretettel tekintett rájuk, mint az egyetlen igazi szüleire.
– Ma korán jöttél – próbált mosolyogni Eszter, ám az arca erőltetett maradt.
– Csak beugrottam egy pillanatra, anya – felelte Márk vidáman. – Megyek a srácokkal a sakk-klubba, késő estig ott leszek. Ne várjatok a vacsorával, rendelünk pizzát. A verseny előtt még gyakorolnunk kell, meg kell mozgatni az agytekervényeinket. – Aztán közelebb lépett, alaposabban szemügyre vette Esztert, és elkomorult. – Mi van veled? Olyan sápadt vagy. Történt valami?
– Ugyan, dehogy. Csak elfáradtam – legyintett gyorsan. – Ez a hőség mindig megvisel. Tudod, rosszul tűröm a kánikulát. Ne aggódj, minden rendben. Sok sikert a versenyhez!
Amint a fiú eltűnt a szobájában, Eszter visszament a konyhába, és tovább készítette a vacsorát, bár maga sem tudta, kinek főz valójában. Hogyan fog lezajlani a beszélgetés közte és Gábor között? Teljes szívéből szerette a férfit. Együtt öregedtek meg, közös emlékeik egész sora kötötte össze őket, és eddig el sem tudta képzelni az életét nélküle. Létezhetne-e külön út számukra? Úgy tűnt, Gábor már talált magának vigaszt. De vajon a fiatal szeretőnek szüksége van-e rá hosszú távon, vagy csupán a pénzére?
Márk közben átöltözni kezdett a szobájában, és Eszter tudta, hogy hamarosan elindul – a lakásban pedig csend telepszik majd rá, amelyben nem marad más, csak a közelgő beszélgetés súlya.