— Csak elvégeztem, ami rám tartozott. Feltakarítottam a mocskot, amit évekig a szőnyeg alá söpörtetek. És képzeld, kedvesem, igazad volt valamiben: valóban nem vagyok többé a feleséged.
Lassan lehúztam az ujjamról a karikagyűrűt, és az asztal közepére tettem, mindenki szeme láttára.
— A válóperes iratok ott vannak az autódban. Ja, és mielőtt kérdeznéd: a lakás az én nevemen van. Nászajándék volt apádtól, emlékszel? Gondosan intézte, hogy adásvétel helyett ajándékozás legyen, nehogy Katalin megtudja, mennyit költött ránk.
Gergő arca elsápadt.
— Te ezt… előre kitervelted?
— Attól a perctől kezdve, hogy cselédnek neveztél. Tudod, mit tanított nekem az édesanyád? Hogy a bosszú akkor a leghatásosabb, ha hidegen tálalják. Lehetőleg aranytálcán. Ünnepi alkalommal.
Nem vártam választ. Karomat Júlia asszonyba fűzve kiléptem az étterem ajtaján. A hűvös esti levegő végre kitisztította a fejem.
— Hálás vagyok magának — szólalt meg mellettem könnyes szemmel. — Márk végre megismerhette az apját.
— Inkább én köszönöm. Az ön levelei nélkül soha nem derült volna ki az igazság.
Júlia keserűen elmosolyodott.
— Katalin a saját csapdájába sétált bele. Ha annak idején elégeti azokat a leveleket…
— De nem tette — vágtam közbe. — Szüksége volt rájuk. Bizonyítékra, hogy győzött. Trófeákra, amelyekkel újra és újra igazolhatta magát, hogy szétszakított két embert.
— A végén mégis ő veszített mindent.
— Pontosan. Mit szólna egy kávéhoz? Azt hiszem, lenne miről beszélgetnünk.
Taxit intettem. Amikor beszálltunk, a táskámban rezegni kezdett a telefonom. Gergő neve villogott a kijelzőn. Gondolkodás nélkül kinyomtam, majd letiltottam a számát.
A házicseléd felmondott. Azonnali hatállyal.
Fél évvel később levelet kaptam Istvántól. Elvált Katalintól, és feleségül vette Júliát. Meghívott az esküvőjükre — egy valódi ünnepre, hazugságok és eltitkolt múlt nélkül.
És Gergő? Ő visszaköltözött az anyjához. Katalin főzi neki a reggelit, vasalja az ingeit, lesi minden kívánságát.
Végül is mindig is a tökéletes kiszolgálásról álmodott.