…éles pillantással, mintha a legkisebb rezdülésemet is mérlegelné.
— Sápadtnak tűnsz.
— Csak izgulok, Katalin — feleltem halkan. — Szeretném, ha ez az este tökéletesen sikerülne.
— Helyes. El ne rontsd. És ragaszkodj a papírhoz, amit írtál.
Bólintottam, és alig észrevehetően elmosolyodtam.
A harmadik koccintás után a műsorvezető ünnepélyesen bejelentette:
— Most pedig következzen az ünnepeltek szeretett menye, Anna!
Felálltam, magamhoz vettem a mikrofont… majd a gondosan előkészített beszédlapot egyszerűen letettem az asztalra.
— Sokáig töprengtem, mit is mondhatnék egy ötvenéves házassági évfordulón — kezdtem, és tekintetemet egyenesen Katalinra szegeztem. — Fél évszázad rengeteg idő. Tele emlékekkel… és váratlan fordulatokkal.
A kivetítőn megjelent egy régi fotó: fiatal Katalin és István mosolyogtak rajta.
— Szép pár, igaz? Csakhogy ez a kép nem az esküvőjükön készült. Egy évvel későbbi felvétel. Most viszont lássuk az igazit…
Egy kattintás. A teremben felszisszentek. A vásznon István állt menyasszonyi öltönyben — de nem Katalin mellett. Hanem Júlia oldalán.
A suttogás hullámként futott végig a vendégeken. Katalin arca elsápadt.
— Kedves barátaink — folytattam nyugodtan. — Kevesen tudják, hogy István korábban már volt házas. És abból a házasságból született egy fia is, Márk. Őt azonban elhagyta, amikor új életet kezdett.
— Megőrültél?! — pattant fel Katalin.
— Csupán kimondom azt, amiről eddig hallgattak. Ön tanította a fiának, hogy a feleség csupán kiszolgáló személyzet. Nos, a „személyzet” minden zugba bejut.
Újabb kép következett: megsárgult levelek.
— Harminc levél három év alatt. Júlia könyörgött bennük, hogy beszélhessen Istvánnal, hogy elmondhassa neki az igazat a fiáról. Ezek a sorok azonban sosem jutottak el hozzá. Katalin elégette őket. Mindet… kivéve néhányat, amelyeket megtartott emléknek.
— Hazugság! — ugrott fel Gergő az anyja mellől.
— Valóban? Akkor nézzék ezt.
A vásznon egy fénykép jelent meg: Katalin a kandalló előtt áll, kezében levél, mögötte lángok. A fotó hátoldalán kézírás: „Koli múltját elégetem. 1975.”
István lassan a felesége felé fordult.
— Katalin… ez igaz?
— István, én csak…
— És most jöjjön a második meglepetés! — intettem a terem hátsó része felé. — Júlia asszony, Márk, kérem, csatlakozzanak hozzánk.
A vendégek döbbenten fordultak hátra. Egy negyvenöt év körüli férfi állt fel az asztaltól — István fiatalabb mása.
— Apa? — kérdezte csendesen.
A következő percek zűrzavarba fulladtak. Kiabálás, sírás, székek csúszása a parketten. Katalin magyarázkodni próbált, de István már a fiát ölelte, akiről addig nem is tudott.
Gergő megragadta a karomat.
— Te ezt hogy tehetted?!
Kihúztam a kezem a szorításából.
— Én? Csupán elvégeztem a munkámat.