— …természetesen — sütöttem le a szemem. — Egyébként készültem néhány gondolattal is. Szeretnék pár szót mondani a családról.
— Beszédet írtál? — húzta el a száját Katalin. — Lássuk csak.
Átnyújtottam neki a papírt, rajta egy ártatlan, érzelmes szöveggel szeretetről, tiszteletről és összetartozásról.
— Semmi különös, de megfelel — bólintott végül. — Viszont ragaszkodom hozzá, hogy szó szerint olvasd fel. Rögtönzésről szó sem lehet. Ismerem a „kreativitásodat”.
— Ahogy kívánja, Katalin — feleltem alázatos hangon.
Egy héttel az ünnepség előtt „véletlenül” rábukkantam apósomék egyik régi fotóalbumára.
— Jaj, Katalin, nézze csak, mit találtam! Mit szólna hozzá, ha a képekből készítenénk egy vetítést az évfordulóra?
Az arca azonnal felderült.
— Na végre, egy használható ötlet! Ez tetszik.
Magammal vittem az albumot, és nem álltam meg a megsárgult fényképeknél. Az internet csodákra képes — főleg, ha az ember Katalin régi barátnőinek közösségi oldalait böngészi. Egy-egy öt évvel ezelőtti hozzászólás többet árul el, mint egy családi legenda.
— Anna, biztos, hogy egyedül akarod összerakni azt a prezentációt? — kérdezte Gergő, miközben a laptop fölé görnyedve vágtam a videót. — Talán jobb lenne szakemberre bízni.
— Nyugodj meg, minden tökéletes lesz — mosolyogtam rá.
— Csak nehogy kínos helyzet legyen a szüleim jubileumán… — figyelmeztetett.
— És ha mégis? — néztem fel rá ártatlanul. — Megfosztasz a feleség címtől? Vagy előléptetsz főállású mosogatónővé?
Morgott valamit az orra alatt, majd kivonult a szobából.
Három nappal a nagy esemény előtt felhívtam Júliát, István első feleségét.
— Jó napot kívánok, Júlia Mihályné. Anna vagyok, Gergő felesége.
— Gergő? — csend lett a vonalban. — Katalin fiára gondol?
— Igen. Épp az aranylakodalmat szervezem, és érdekes dolgokra bukkantam. Tudta, hogy Katalin megőrizte az összes levelét, amit a válás után írt Istvánnak?
— Tessék? Miféle leveleket?
— Azokat, amelyekben visszahívta őt… és amelyekben megemlítette a kis Márkot.
— Istenem… Márk nem tudja, hogy István az apja?
— Úgy tűnik, nem. Katalin gondoskodott róla.
— Az a nő egy kígyó! Megesküdött, hogy továbbítja a leveleimet!
— Júlia — halkítottam le a hangom —, lenne kedve eljönni az évfordulóra? Mondjuk úgy… régi családi ismerősként.
Elérkezett a nap. A Metropol étterem ragyogott a fényektől, a terem tele volt elegáns ruhákba öltözött, mintegy kétszáz vendéggel. Katalin egy vagyonba kerülő, háromezres euróért vásárolt estélyiben tündökölt. István mit sem sejtve fogadta a gratulációkat — nem tudta, hogy a teremben ott ül az a nő, akit negyven évvel ezelőtt szeretett, és az a fia is, akinek a létezéséről sosem értesült.
— Anna, minden készen áll? — Katalin végigmért tetőtől talpig, tekintetében gyanakvó élességgel, mintha a legapróbb hibára is vadászna.