– De mégis minek neki ennyi minden? Hová teszi? Egyedül él abban a lakásban!
– Lehet, hogy szétosztja a környéken. Vagy pénzzé teszi. Esetleg felhalmozza, mint valami mókus télire. Igazából mindegy is, Péter. A lényeg az, hogy rendszeresen megdézsmál minket, és közben a szemünkbe hazudik.
Abban a pillanatban kulcs csikordult a zárban.
Nóra és Péter összenéztek. Mária talán ottfelejtett valamit – vagy újabb „beszerzőkörútra” érkezett.
– Péterkém, Nórikám, itthon vagytok? – csendült fel az anyós élénk hangja az előszobából. – Épp erre jártam, gondoltam, benézek egy percre.
Mosolyogva lépett be a konyhába, de amint meglátta a fiát és a menyét, megtorpant. A laptop még mindig az asztalon állt, a képernyőn kimerevített felvétel: Mária a nyitott hűtő előtt, két púposra tömött szatyorral a kezében.
Követte a tekintetüket. Meglátta önmagát a monitoron. Az arca egyetlen másodperc alatt átalakult: a kedélyes nagymama helyett riadt, sarokba szorított ragadozó nézett vissza.
– Ez meg mi?! – csattant fel éles hangon. – Engem figyeltek? Kamerát szereltek fel ellenem? Az anyátokat felvenni? Tudjátok, hogy ezért fel lehet jelenteni valakit?
– Anya – Péter felállt. A hangja kemény volt és jeges, olyasféle, amit Nóra még sosem hallott tőle. – Tedd le a táskákat.
– Miféle táskákat? Semmit sem vittem el! Ez manipuláció! Összevágtátok, hogy lejárassatok! A feleséged áskálódik ellenem, gyűlöl engem!
Péter egy lépéssel közelebb ment.
– Láttam a felvételt. Pontosan láttam, ahogy elteszed a húst, a halat, a mosóport. Miért? Adok neked pénzt. Ha szükséged van valamire, szólsz, és megveszem. Miért kell lopnod tőlünk? Nórától?
Mária arckifejezése megkeményedett. Látszott rajta, hogy rájött: tagadni már nincs értelme. Kiegyenesedett, a tekintete villogott.
– Lopok? Hogy mered ezt mondani? Én neveltelek fel! Éjszakákon át virrasztottam melletted! Az életemet rád áldoztam! És most sajnálsz tőlem pár szelet húst? Ami ebben a lakásban van, az az enyém is! A fiam vagy! Kötelességed eltartani engem, méghozzá rendesen! Ez meg itt – Nóra felé bökött – csak jött-ment. Ma feleség, holnap ki tudja. De anyád csak egy van!
– Ez a mi otthonunk – felelte Péter higgadtan. – Az én és Nóra családja. A mi pénzünkből élünk. Nincs jogod ide bejárni, és úgy kutatni a polcokon, mintha a saját kamrádban lennél.
– Szóval idáig jutottunk? – csattant fel Mária. – Papucs lettél! Befolyása alá vont ez a nő, ellenem fordított! Fojtsátok csak meg magatokat a drága falatjaitokkal!
Sarkon fordult, kiviharzott az előszobába, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegett a fal.
Péter lassan visszaült a székre, és a kezébe temette az arcát.
– Istenem… micsoda szégyen – suttogta.
Nóra mögé lépett, és átkarolta a vállát. Sajnálta őt, ugyanakkor mély, felszabadító megkönnyebbülést érzett. A kimondatlan feszültség végre felszakadt. Nem lesz több eltűnő sajt, nem lesz több kétely, hogy talán ő képzelődik.
Másnap Péter szó nélkül lecserélte a bejárati ajtó zárját. Egy hétig nem kereste az anyját telefonon. Mária sem jelentkezett – valószínűleg kivárt, arra számítva, hogy a fia majd bocsánatért könyörög. De Péter nem tette meg.
Egy hónappal később Nóra a lépcsőház előtt összefutott Erzsébettel, Mária szomszédjával.
– Jaj, Nórikám! – lelkendezett a nő. – Az anyósod mostanában milyen nagylelkű! Hol kolbásszal kínál, hol füstölt hallal. Azt mondja, a fia olyan jól keres, hogy már nem is tudják hová tenni a sok finomságot. Igazi aranyszívű asszony!
Nóra elmosolyodott.
– Igen, Erzsébet néni. Valóban gondoskodó. Csak most már biztonságos távolságból az.
A kapcsolat soha nem állt helyre teljesen. Péter ünnepnapokon felhívta az anyját, néha vitt neki bevásárlást – mindent ő vásárolt meg, és a küszöbön adta át, nem engedte be a lakásba. Készpénzt többé nem adott neki, a számláit online rendezte. Mária a rokonságnak azt terjesztette, hogy a „boszorkány meny” szétválasztotta őt a fiától, de Nóra nem törődött a szóbeszéddel.
A legfontosabb az volt, hogy az otthonukban végre nyugalom lett. A hűtő mindig tele volt, a megtakarításuk gyorsabban gyarapodott, és végre lefoglalták a régóta tervezett tengerparti utazást. A kamerát Nóra nem dobta ki. Egy hátsó fiókba tette, jó mélyre. Biztos, ami biztos. Az élet kiszámíthatatlan, és ki tudja, melyik rokon érez majd késztetést arra, hogy „ellenőrizze” a készleteiket.
Egy dologban azonban teljesen bizonyos volt: a határaikat és a családját meg fogja védeni. Ha ezért kígyónak vagy szívtelennek bélyegzik, hát legyen. Inkább viseli ezeket a címkéket emelt fővel – de a saját asztalán marad a kenyér és a rávaló.