– Csak nem vendégeket várunk? – kérdezte Péter hitetlenkedve, miközben végignézett a zsúfolásig rakott polcokon.
– Nem, egyszerűen elegem lett abból, hogy mindenen spórolunk – felelte Nóra könnyed mosollyal. – Kaptam egy kisebb jutalmat a munkahelyemen, gondoltam, megengedünk magunknak pár finomságot.
Pontosan tudta, hogy Péter még aznap beszámol majd erről az édesanyjának. Mindig mindent megosztott vele – büszkén, lelkesen, mit sem sejtve arról, hogy ezzel valójában útmutatást ad.
Így is történt. Este, amikor telefonon beszélt Máriával, vidáman újságolta:
– Képzeld, Nóra prémiumot kapott! Tele is pakolta a hűtőt minden jóval… Olyan marhahúst vett, hogy holnap abból készít pörköltet. Ugorj be, ha gondolod, jut neked is.
Hétfő reggel mindketten elmentek dolgozni. Indulás előtt Nóra bekapcsolta a kamerát. Egész nap feszült volt, képtelen volt a feladataira figyelni. Újra és újra az órára pillantott. Vajon már ott van? Vagy még várni kell?
Péter ezzel szemben kifejezetten jókedvű volt. Már előre élvezte a vacsorát, sőt, délután még egy tréfás üzenetet is küldött Nórának. A nő szívét egy pillanatra összeszorította a bűntudat. Tudta, hogy este fájni fog neki az igazság.
Amikor hazaértek, már az előszobában megcsapta őket az ismerős, émelyítően édeskés illat – Mária régi kedvenc parfümje, a „Vörös Moszkva”.
– Ó, anya itt járt! – derült fel Péter arca. – Biztos meglocsolta a virágokat.
Nóra szó nélkül a konyha felé indult. Nem a hűtőhöz lépett először. Elővette a létrát, felmászott, és leszerelte a kamerát.
– Mit csinálsz? – kérdezte Péter értetlenül az ajtóból. – Miért szeded le?
– Ülj le, Péter – mondta Nóra nyugodt hangon, bár az ujjai enyhén remegtek. – Meg kell néznünk valamit.
– Mit? Már megint ez? Te tényleg kamerát tettél ide? Ez már beteges! A saját anyámat figyelteted?
– Ha nem csinált semmit, akkor nincs mitől tartanod – vágta rá halkan, de határozottan Nóra. – De ha igen… akkor látnod kell.
A memóriakártyát a laptopba csúsztatta. Péter mögötte állt, karba tett kézzel, feszült arccal. Dühös volt – és teljesen biztos benne, hogy a felesége túlzásba esett.
A képernyőn feltűnt a konyha képe. Az időbélyeg 11:30-at mutatott.
Az ajtó kinyílt.
Mária lépett be a felvételbe. Nem otthoni ruhában volt, hanem utcai kabátban. A kezében két nagy, kockás bevásárlótáskát szorongatott – azokat a masszív fajtákat, amelyek szinte bármit elbírnak.
Először valóban az ablakhoz ment, megérintette a fikusz földjét. Péter diadalmasan felhorkant.
– Látod? Mondtam én!
De Mária nem nyúlt a locsolókannához. Megfordult, és magabiztos mozdulattal a hűtőhöz lépett. Kitárta az ajtaját.
A felvételen tisztán látszott, ahogy elégedett mosoly fut át az arcán. Letette a táskákat a padlóra, és nyugodt, módszeres tempóban pakolni kezdte át a tartalmat.
Először a sajt került a táskába. Utána a felvágott. A marhahúst egy pillanatig mérlegelte a kezében, mintha a súlyát saccolná, majd az is eltűnt a mélyben.
– Anya… – suttogta Péter, és a hangja elcsuklott.
Mária folytatta. A pisztráng, a vaj, majd a zöldséges fiókból jó néhány paradicsom és uborka is a zsákmány része lett.
De nem állt meg itt. Miután becsukta a hűtőt, a konyhaszekrényekhez lépett. Egy csomag tea, egy doboz kávé, a bonbon, sőt – Nóra döbbent tekintete mellett – még a sarokban álló, félig használt mosópor is a táskába került.
– Minek neki a mosópor? – motyogta Péter zavartan. – Múlt héten vettem neki öt kilót…
A videón Mária alaposan lenyomkodta a tartalmat, hogy be tudja húzni a cipzárakat. A táskák szemmel láthatóan nehezek voltak. Nehézkesen emelte fel őket.
Aztán, mielőtt távozott volna, elővett a zsebéből egy félig megevett almát, letette az asztalra, és helyette felkapta a süteményes tálkát, a kekszeket pedig egyszerűen a kabátzsebébe söpörte.
Leoltotta a villanyt, és kiment.
A felvétel véget ért.
A konyhában síri csend telepedett rájuk. Csak a hűtő halk zúgása hallatszott – ugyanazé a hűtőé, amely most ismét kongott az ürességtől.
Péter az ablakhoz lépett, és leült a párkányra. Lehajtott fejjel ült ott, szótlanul. Az arcizma megfeszült, az állkapcsa rándult. Egy egész élet alatt felépített kép omlott össze benne – az önfeláldozó, makulátlan anya képe.
– Lop tőlünk… – szólalt meg végül tompa hangon. – Nem azért, mert rászorul. Csak… mert megteheti. Mint egy sáskajárás.
– Ő ezt természetesnek tartja – felelte csendesen Nóra. – Úgy gondolja, ami a tiéd, az az övé is. És én ebben a történetben csak egy mellékszereplő vagyok.
A szavai súlya ott maradt közöttük a levegőben, és egyikük sem tudta, hogyan lehetne innen visszafordulni.