Péntek délelőtt Mária telefonált. Kedélyesen csevegett az időjárásról, panaszkodott a szélre és a közelgő lehűlésre, mintha semmi különös nem történt volna. A hűtő tartalma addig érintetlen maradt, minden a helyén volt. Nóra már-már kezdte magát meggyőzni, hogy talán tényleg csak a kimerültség tréfálja meg az emlékezetét.
Ám péntek reggel ismét megszólalt a telefon.
– Nórikám, szervusz, drágám – csöpögött a mézédes hang a vonal túlsó végén. – Ma úgyis arra visz az utam, be kell ugranom a patikába. Gondoltam, benézek hozzátok, meglocsolom a virágokat. Az a fikusz egészen lekonyult, Péter említette. Szegény növény, kár lenne érte.
– Mária, tegnap megöntöztem – próbált ellenkezni Nóra.
– Jaj, te mindig rohansz, biztos csak futtában kapott egy kis vizet. A virágokhoz tapasztalt kéz kell. Ne aggódj, csak besurranok és már megyek is. Főzzek esetleg egy fazék levest nektek?
– Köszönjük, nem szükséges, van itthon étel – felelte határozottabban, mint szerette volna. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy az anyósa a konyhájában sürögjön-forogjon.
– Ahogy gondoljátok. Akkor szaladok is. Szép napot, aranyom!
Nóra egész nap feszült volt a munkahelyén. A kimutatások számai összefolytak a szeme előtt. Újra és újra elképzelte, ahogy Mária a saját kulcsával kinyitja az ajtót. Vajon mit csinál odabent? A szekrényekben kutat? Zsebeket ellenőriz? Vagy egyenesen a hűtőhöz megy?
Amikor hazaért, még a kabátját sem vetette le rendesen, már a konyha felé sietett. A pulzusa a torkában dobogott.
A hűtő ajtaját kinyitva jeges üresség fogadta.
A sült hús eltűnt. A megjelölt vajnak nyoma sem volt. A tíz tojásból mindössze kettő árválkodott a tartóban. De a legfájóbb veszteség a kis üveg vörös kaviár volt, amelyet Nóra akciósan szerzett be, és gondosan elrejtett a polc mélyén, a befőttek mögé, a szilveszteri vacsorára tartogatva.
Leült egy székre, és tenyerébe temette az arcát. Ez már nem félreértés volt, hanem pimasz fosztogatás. És a legrosszabb: fogalma sem volt, miként hozza ezt szóba Péter előtt. Bizonyíték híján Mária könnyedén tagadhatna mindent, ráfoghatná Nórára a feledékenységet, vagy akár azt is állíthatná, hogy kaviár sosem volt a lakásban.
Az esti beszélgetés nehézre sikerült.
– Péter, eltűnt a kaviár. Meg a hús. A vaj is – mondta Nóra, miközben férje vacsorázott. Kénytelen volt gyorsan tésztát főzni, mert a tervezett alapanyagoknak lába kelt.
Péter lassan letette a villát, arca elkomorult.
– Már megint? Nóra, ez kezd ijesztő lenni. Nem gondoltál rá, hogy orvoshoz kellene menned? Hogy tűnhet el csak úgy egy üveg kaviár?
– Ma itt járt az anyukád.
– És akkor mi van? Virágot locsolni jött! Komolyan azt feltételezed, hogy egy diplomás, nyugdíjas tanárnő a saját fiától lopna élelmiszert? Miért tenné? Van nyugdíja, ráadásul minden hónapban adok neki pénzt!
Nóra megdermedt.
– Adsz neki pénzt? Mennyit?
Péter elfordította a tekintetét.
– Olyan… öt-hétezer forintot. Gyógyszerekre, rezsire. Nem könnyű egyedül.
– Öt-hétezer… Péter, nekünk lakáshitelünk van. Három éve nem voltunk nyaralni. És te titokban pénzt adsz az édesanyádnak?
– Ő az anyám! – csattant fel. – Nem kell minden fillérről elszámolnom neked, amit a szüleimre költök! És fejezd be az alaptalan vádaskodást! Ha szétszórt vagy vagy nem tudsz beosztani dolgokat, ne másra hárítsd!
Aznap este hosszú idő után először fordultak el egymástól szó nélkül az ágyban. Nóra a sötétben a plafont bámulta, és hallgatta férje sértett szuszogását. Benne viszont lassan megszilárdult az elhatározás. Nem elég sejteni az igazságot – kézzelfogható bizonyíték kell. Olyan, amit Péter sem tud kimagyarázni.
Másnap, szombaton Nóra felkeresett egy műszaki áruházat. Hosszan egyeztetett az eladóval, mire kiválasztotta a megfelelő eszközt. Apró, feltűnésmentes kamerát keresett, amely memóriakártyára rögzít, és mozgásra aktiválódik.
– Ez a típus ideális lehet – mutatott egy fekete, tenyérnyi készülékre az eladó. – HD felvétel, hangrögzítés, akár egy hétig bírja akkumulátorról. Elrejtheti polcon vagy könyvek között is.
Otthon, amíg Péter a garázsban tett-vett, Nóra munkához látott. A legjobb rejtekhelynek a felső konyhaszekrény bizonyult, ahol régi vázák és egy ritkán használt étkészlet porosodott. A kamerát a cukortartó és egy fűszeres üveg közé állította, az objektívet a hűtő irányába fordítva, úgy, hogy a munkapult egy része is látszódjon. Lentről szinte észrevehetetlen maradt, a rálátása viszont tökéletes volt.
Már csak egy csali hiányzott.
Vasárnap Nóra látványosan, Péter jelenlétében pakolta tele a hűtőt. Vett drága füstölt kolbászt, egy darab minőségi sajtot – ismét –, egy kiló friss marhahúst, pisztrángot, gyümölcsöket és egy nagy doboz bonbont.
Péter a teli polcokra nézett, és meglepetten felvonta a szemöldökét. – Nahát, micsoda bőség… – kezdte, miközben körbefuttatta tekintetét a roskadozó hűtőn.