— Tudod egyáltalán, mennyi idő volt összegyűjteni azt a huszonnyolcezer forintot? Két teljes hónap spórolása. Te pedig egyetlen mozdulattal elszórtad.
— Vissza fogom adni! Esküszöm, hogy visszapótolom!
— Nem kérem. Költözz vissza az anyádhoz. Törleszd helyette a hiteleit, fizess be neki nyaralásokat, teljesítsd minden kívánságát. De nélkülem.
Taxit hívtam, és a szüleimhez mentem. Útközben írtam egy üzenetet Márknak: „Beadom a válókeresetet. Ne keress.” Aztán letiltottam őt is, és Máriát is.
Anyáék nem faggattak. Anyu csak szorosan magához ölelt, apu pedig szó nélkül feltette a vizet teának. A gyerekkori konyhában ültem, és azon gondolkodtam, hogyan tévedhettem ekkorát. Két év együttjárás után sem vettem észre, hogy Márk képtelen leválni az anyjáról, és soha nem fog tudni nemet mondani neki.
Másnap reggel elmentem az anyakönyvi hivatalba, és megtudtam, hogy közös megegyezéssel egy hónap alatt kimondják a válást. Írtam neki még egyetlen üzenetet: „Holnap tízkor várlak a Szabadság utcai anyakönyvi hivatalban. Beadjuk a papírokat. Ha nem jössz el, bíróságra viszem, de az tovább tart.”
Eljött. Sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák ültek. Szinte némán töltöttük ki a nyomtatványokat. Csak egyszer szólalt meg:
— Biztos, hogy nem gondolod át még egyszer?
— Biztos.
Egy hónappal később a kezemben volt a válási határozat. Életem legrövidebb házassága: három hét és négy nap. Szerencse, hogy nem született gyerek, és nem vettünk fel lakáshitelt. Még időben ráébredtem, kivel kötöttem össze az életemet.
Az ismerősök kérdezgették, mi történt. Röviden annyit mondtam: nem illettünk össze. Nem volt kedvem részletezni az Excel-táblázatokat és az anyóst, aki természetesnek vette, hogy a menyének kötelessége finanszírozni az ő kényelmét.
A bérelt lakásba akkor mentem vissza a maradék holmimért, amikor Márk nem volt otthon. A kulcsot a szomszédnál hagyta. Az asztalon cetli várt: „Sajnálom. Nem hittem, hogy ennyire komolyan gondolod. Talán még helyrehozhatjuk?”
Nem, nem hozhatjuk. Összepakoltam a könyveimet, az edényeket, amelyeket a szüleimtől kaptam, és végleg becsuktam magam mögött az ajtót. Nem lesz többé közös költségvetési táblázat. Nem lesznek követelőző anyósok. És nem lesz olyan férj sem az életemben, aki nem meri kimondani a legfontosabb szót: nemet.
A külön számlán félretett pénzem érintetlen maradt. Háromszázhúszezer forint – tisztességes alap egy új kezdethez. A saját jövőmhöz. Márk és az ő „csodálatos” édesanyja nélkül.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy visszaveszem a lánykori nevemet. Nem azért, mert haragudtam, hanem mert rájöttem: a nevem, az időm és a pénzem is érték. És egyik sem arra való, hogy mások felelőtlenségét fedezze.