— Anna, nem hagyhatom magára anyát! Bajban van! — fakadt ki Márk.
— Ez nem balszerencse, hanem a saját döntéseinek következménye — feleltem higgadtan. — Ő vett fel hitelt, tehát neki kell törlesztenie.
— De miből? A nyugdíja alig elég valamire!
— Márk, az édesanyád elutazott Törökországba, és új bútort vásárolt kölcsönpénzből. Senki nem kényszerítette. Most vállalja érte a felelősséget, és húzza meg a nadrágszíjat.
Lesütötte a szemét, nem szólt. Odaléptem hozzá, és megszorítottam a kezét.
— Figyelj, próbáljunk meg középutat találni. Ha úgy érzed, kötelességed támogatni őt, tedd a saját fizetésedből. Annyival, amennyivel tudod. De az én keresetemhez senkinek nincs köze. Nem fogok havonta huszonnyolcezer forintot fizetni egy olyan hitelre, amihez semmi közöm.
Felkapta a fejét.
— A saját fizetésemből? Akkor nekem sem marad semmim!
— Látod? Pontosan ezt várod el tőlem.
Nem volt erre válasza. Másnap reggel Mária telefonja ébresztette. Még a szobából is tisztán hallottam a hangját — nem fukarkodott a jelzőkkel. Sírt, kiabált, árulónak nevezte a fiát, engem pedig mindennek elhordott.
Ezek a hívások innentől mindennapossá váltak. Néha naponta többször is. Márk elsápadt, idegesen járkált fel-alá, próbálta csillapítani az anyját, homályos ígéreteket tett. Kívülállóként figyeltem ezt az abszurd jelenetsort, és egyre erősebben éreztem: így nem lehet tovább élni.
Két hét elteltével külön bankszámlát nyitottam, és átutaltam rá minden félretett pénzemet. Háromszázhúszezer forint volt rajta — a közös tartalékunk, amit biztonsági hálónak és a jövőbeli lakáshitel önrészének szántunk. Mostantól azonban kizárólag én rendelkeztem felette.
— Ha egy hónapon belül anyád nem hagyja abba a zaklatást és a pénzkövetelést, elmegyek — mondtam egy este vacsora közben. — Rajtad áll. Vagy meghúzod a határokat a szüleiddel szemben, vagy én kilépek ebből.
Bólintott, de a tekintetén láttam, hogy nem érti a súlyát. Még mindig abban reménykedett, hogy majd minden magától rendeződik, hogy az anyja megnyugszik, és ez a bizonytalan, lebegő állapot fenntartható.
A huszonegyedik napon, azóta, hogy megmutattam neki azt a bizonyos Excel-táblázatot, munkából hazatérve a számítógép előtt találtam. Feszült volt, az ujjai idegesen doboltak az asztalon.
— Mi történt? — kérdeztem.
Lassan felém fordult, arcán bűntudat ült.
— Anna… Ma hívott anya. Azt mondta, holnap lejár a befizetési határidő, és ha nem utal, késedelmi díjat számolnak fel. Átküldtem neki a huszonnyolcezer forintot. A közös számlánkról.
Egy pillanat alatt minden világossá vált. A szavaim, a kéréseim, a felállított szabályok — semmit sem jelentettek. Márk döntött. Nem engem választott.
Szó nélkül a hálószobába mentem, elővettem a bőröndöt, és pakolni kezdtem. Kisvártatva megjelent az ajtóban.
— Anna, hová készülsz? Beszéljük meg!
— Nincs miről beszélni. Meghoztad a döntésedet.
— Nem hagyhattam cserben anyát! Büntetőkamatot számoltak volna fel!
Becipzáraztam a táskát, és ránéztem.
— Nem tudtál kiállni a saját családodért. A feleségedért. A közös számlánkról vettél el pénzt, hogy fedezd az anyád szeszélyeit. Fogalmad van róla, mennyi munkám és lemondásom volt abban az összegben?