…mint egy nehéz kő, amelyről remélte, hogy majd én veszem át tőle.
— Egyáltalán mire ment el ez a hitel? — léptem vissza az asztalhoz, és újra kézbe vettem a telefonomat. — Itt az áll, hogy „lakásfelújítás”. Miféle felújításról van szó?
— Hát… a fürdőszobát rendbe kellett volna tenni, meg az ablakokat kicserélni — felelte bizonytalanul. — Anya azt mondta, már minden szétesőben van.
Felidéztem az egyetlen alkalmat, amikor Márk szüleinél jártunk. Fél évvel ezelőtt történt, egy gyors, alig negyedórás látogatás volt. A lakás akkor teljesen átlagosnak tűnt: kissé régimódi, de korántsem romos. Fa ablakkeretek, régi bútorok, linóleum a padlón. Nem láttam semmi olyat, ami sürgős, milliós felújítást indokolt volna.
Másnap elkéredzkedtem a munkahelyemről, és egyenesen Máriához mentem. Útközben kitaláltam egy ártatlan történetet arról, hogy szeretnék tőle néhány családi receptet elkérni. Az anyósom látható örömmel fogadott, széles mosollyal tárta ki az ajtót.
Arra hivatkozva, hogy egy megfelelő lábast keresek, körbejártam a lakást. A fürdő valóban nem volt modern, de szó sem volt életveszélyről. Friss burkolatnak nyoma sem volt. A csempe megkopott, de stabilan állt, a csövek itt-ott rozsdásodtak, viszont nem csöpögtek. Az ablakok ugyanazok a régi fakeretek voltak, amelyeket korábban is láttam.
— Mária, Márk említette, hogy felújítást csináltak — jegyeztem meg, miközben leültem a nappaliban a kanapéra.
Egy pillanatra megtorpant.
— Ó, igen… terveztük. De tudod, hogy megy ez. Mindig közbejön valami fontosabb, és végül másra kellett a pénz.
— Pontosan mire?
Kiegyenesedett, és alaposan végigmért.
— Anna, te értelmes lány vagy. Tudnod kell, hogy az idősebb generációnak is szüksége van támogatásra. Egyedül neveltem fel Márkot, segítség nélkül. László egész életében dolgozik, de mit keres egy biztonsági őr? Jogunk van egy kis pihenéshez. Elutaztunk Törökországba, és vettünk egy új hálószobabútort. Ez mind a család érdekében történt.
Tehát a kölcsön egy nyaralásra és egy garnitúrára ment el. A törlesztést pedig tőlem várják. Tökéletesen „ésszerű” gondolatmenet.
— Mária, én nem fogom fizetni az ön hitelét — mondtam halkan, de határozottan.
Az arca megnyúlt.
— Hogyhogy nem? Most már a családunk része vagy! A fiatalok támogatják az idősebbeket, ez így természetes. Befogadtalak, és így hálálod meg?
— Ön döntött a hitelről, az ön igényeire. Ez az ön felelőssége. Nekünk Márkkal saját terveink vannak. Az önerőre gyűjtünk egy lakáshitelhez.
Erre talpra ugrott.
— Micsoda hang ez? Márk élheti a maga életét, és közben elfelejtheti az anyját? Mindent érte tettem!
— Senki nem beszél felejtésről. De nem vagyok köteles a fizetésemből mások adósságát rendezni.
— Akkor takarodj! — mutatott az ajtó felé. — És mondd meg Márknak, hogy az anyja nem kíváncsi rá, ha ezt az önző nőt választja!
Úgy léptem ki a lakásból, mintha egy rosszul megírt darabból érkeznék vissza a valóságba. Este leültem Márkkal beszélni. A kanapén ült, könyökét a térdére támasztva, arcát a tenyerébe temetve.
— Márk, most komolyan kell beszélnünk — kezdtem. — Vagy külön életet élünk a szüleidtől, és mi hozzuk meg a döntéseinket, vagy nekem nincs helyem ebben a házasságban.