A bérelt garzonunk konyhájában ültem, előttem szétszórva a friss bevásárlás blokkjai. Az egyetemi évek alatt ragadt rám a szokás, hogy fillérre pontosan vezessem a kiadásokat – akkoriban ösztöndíjból és alkalmi munkákból éltem, és ha nem számoltam, nem maradt semmire. Öt év telt el a diploma óta, és mára odáig jutottam, hogy úgy osszam be a pénzt, hogy félre is tudjunk tenni nyaralásra, meg vésztartalékra is.
Márk ekkor jelent meg az ajtóban. Zavartnak tűnt, a telefonját bámulta, mintha valami nehéz döntés előtt állna. Felpillantottam a laptopomról, ahol épp a havi költségvetési táblázatot frissítettem.
— Anna, anya küldött valamit — mondta, és felém nyújtotta a készüléket.
Átvettem tőle. A kijelzőn egy precízen megszerkesztett Excel-tábla volt: dátumok, összegek, határidők. Hitel-visszafizetési ütemezés. Nyolcszázötvenezer forint. Havonta huszonnyolcezer. Három éven át.
— Márk, ez meg micsoda? — néztem rá hitetlenkedve.
Elfordította a tekintetét.
— Anya kölcsöne. Két éve vette fel lakásfelújításra.
Végiggörgettem a dokumentumot. A számok könyörtelenül álltak össze egyetlen, nyomasztó képpé. A mi közös bevételünkhöz mérten a havi huszonnyolcezer majdnem a harmada annak, amit együtt keresünk.
— És most mit vársz tőlem? — tettem le a telefont az asztalra.
Márk idegesen túrt a hajába.
— Azt mondta, mostantól segítenünk kellene. Arra számított, hogy az esküvő után beszállunk a törlesztésbe. Vagyis… hogy te. Neked magasabb a fizetésed.
Lassan hátradőltem a széken. Eszembe jutottak az esküvőn elhangzott félmondatai Máriának, arról, hogy a fiataloknak szükségük van a szülők támogatására, meg hogy a család összetart. Akkor udvarias frázisnak hittem. Most már láttam mögötte a konkrét számítást.
— Várj csak. Azt akarja, hogy én fizessem az ő hitelét? — kérdeztem tagoltan, hogy legyen időm felfogni az abszurditást.
— Anna, hát család vagyunk. Anya mindig segített, amikor együtt jártunk. Emlékszel, adott pénzt az utazásainkra is.
Nagyon is emlékeztem arra az alkalmankénti ötezer forintra, amit félévente egyszer adott, és amit utána hetekig emlegetett, mint hatalmas áldozatot. Úgy tűnt, most kamatostul kérné vissza.
— Márk, ennek mi köze hozzám? Ez az ő döntése volt, az ő felelőssége.
— Azt mondta, mivel te hetvenezer forintot keresel, neked nem okozna gondot ez a havi összeg. Az én bevételem kevesebb, ráadásul ingadozó. A tiéd biztos.
Felálltam, és járkálni kezdtem a szűk konyhában. Észre sem vettem, hogy ökölbe szorul a kezem.
— És erről mikor beszéltetek? Még az esküvő előtt?
Márk az ablak felé fordult. A válasz ott ült az arcán, mielőtt megszólalt volna.
— Három hónapja szóba került. De azt hittem, nem gondolja komolyan. Aztán… kellemetlen lett volna az esküvő előtt előhozni.
Tehát tudott róla. Tudta, és hallgatott. Tudta, és úgy vezetett az anyakönyvvezető elé, hogy ez a teher már ott lapult a zsebében, mint egy nehéz kő, amelyről remélte, hogy majd én veszem át tőle.