— A szobámban pihen, elaludt — tette hozzá halkan Anna.
Az asszony átlépte a küszöböt, de alig tett néhány lépést, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Az előszobában álló puffra roskadt, kezét a mellkasára szorítva. A mellette álló fiatalember azonnal átkarolta a vállát. Rajta is látszott az idegesség; arcukról leolvasható volt, milyen gyötrő órákon vannak túl.
— Katalin vagyok — mutatkozott be az asszony remegő hangon, miközben sietve letörölte a könnyeit. — Ő a fiam, Levente. És Márk… az én kisunokám.
Anna szíve nagyot dobbant. Apja korábbi, félbehagyott mondatai visszhangoztak benne, és hirtelen minden a helyére került.
— Anna vagyok — felelte csendesen, mert többre nem futotta az erejéből.
Ebben a pillanatban Gábor is kilépett a szobából. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, mégsem találja a szavakat. Amikor tekintete találkozott Katalinéval, az asszony mély, megrendült sóhajt hallatott.
— Gábor… — suttogta, és a neve egyszerre volt kérdés és bizonyosság.
A férfi tett egy bizonytalan lépést felé, majd megtorpant. Levente értetlenül pillantott hol az anyjára, hol az idegenre.
— Anya, ti ismeritek egymást? — kérdezte.
Katalin lassan bólintott, szemét le sem véve Gáborról.
— Ő az édesapád.
A levegő megdermedt. A következő percek kusza mondatokkal, elcsukló hangokkal teltek. Évek hallgatása, félreértések és kimondatlan fájdalmak törtek felszínre. Gábor bocsánatot kért — nem egyszer, hanem újra és újra. Elmondta, miért tűnt el annak idején, hogyan sodorta el az élet, és hogy egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne gondolt volna a fiára. A hangja többször is megremegett, amikor arról beszélt, mennyire hiányzott neki minden elvesztegetett év.
Anna csendben figyelte őket. Úgy érezte, mintha láthatatlan falak omlanának le a szeme előtt, és a romok helyén lassan hidak épülnének. Kavarogtak benne az érzések: döbbenet, megkönnyebbülés, öröm és valami mély, meleg remény.
Katalin végül Anna felé fordult. A tekintete tiszta volt és hálás.
— Nem tudom eléggé megköszönni, amit tettél — mondta gyengéden. — Ha te nem állsz meg mellette, ki tudja, mi történik… Köszönöm, drágám.
A hangjában nem volt szemrehányás, sem féltékenység. Anna hirtelen megértette: ez a nő nem ellenség. Nem az édesanyja helyére érkezett, hanem egy bölcs, szeretettel teli nagymama, aki képes megbocsátani és újrakezdeni.
Leventével a bemutatkozás meglepően könnyedre sikerült. A férfi kissé esetlenül nyújtotta a kezét.
— Szóval te vagy a húgom — mosolyodott el zavartan. — El sem hiszem, hogy ennyi évig nem tudtam rólad.
A kézfogásból hirtelen ölelés lett, rövid, de őszinte.
Amikor Márk kócosan, még félálomban kilépett a szobából, Katalin és Levente egyszerre siettek hozzá. A kisfiú először meglepődött, aztán amikor felismerte őket, zokogva bújt az apja mellkasához. A feszültség abban az ölelésben oldódott fel igazán.
A következő hetek váratlan fordulatokat hoztak. Amíg Levente felesége a kórházban lábadozott, Márk gyakran maradt Annáéknál. Gyorsan otthon érezte magát, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Gábor türelmesen, lépésről lépésre próbálta rendezni a kapcsolatát Katalinnal. Az asszony eleinte tartózkodó volt, de a férfi őszinte bánata lassan felolvasztotta a benne maradt jeget.
Néhány hónap elteltével, egy hosszú beszélgetés végén Katalin mély levegőt vett.
— Rendben, Gábor — mondta csendesen. — Adjunk még egy esélyt magunknak.
És ezzel új fejezet kezdődött az életükben.
A ház, amely korábban túl tágasnak és üresnek tűnt, ismét megtelt élettel. A nagy étkezőasztal körül már nem két ember ült, hanem az egész család: Anna, a bátyja Levente a feleségével, a kis Márk, valamint Gábor és Katalin. A konyhából gyakran süteményillat áradt, ahol Anna és Katalin együtt sürögtek-forogtak, miközben Márk lesben állt, hátha sikerül elcsennie egy falatot. Nevetés és vidám szó töltötte be a szobákat — az a fajta meghitt zsivaj, amely régóta hiányzott.
Természetesen a hír előbb-utóbb eljutott Erikához is. Nem sokkal később telefonon kereste a lányát. A hangja hűvös és metsző volt.
— Azonnal szakíts meg minden kapcsolatot velük! Érted, Anna? Semmi közöd hozzájuk. Megtiltom, hogy találkozz velük!
Anna azonban most már nem remegett meg.
— Nem, anya — felelte határozottan. — Ők az én családom. Az igazi. Te voltál az, aki hátat fordított nekem.
Nem várta meg a választ, egyszerűen bontotta a vonalat.
A nappaliból Márk nevetése hallatszott, amint valamin hevesen vitatkozott Leventével. A konyhában Gábor és Katalin teáztak, halkan beszélgetve. Anna megállt az ajtóban, végignézett rajtuk, és hosszú idő óta először érezte úgy, hogy minden a helyére került. Ez volt az a béke és melegség, amit mindig is keresett — az igazi boldogság.