A felismerés súlya alatt Anna szinte megbénult. Úgy érezte, mintha egy addig rejtett történet tárult volna fel előtte, amelyben minden szereplője más arcot visel.
— Összeházasodtunk — vette vissza a szót Gábor fáradt hangon —, és nem sokkal később megszülettél te. Erika azonban már a kezdetektől világossá tette: ami előtte volt, az nem létezik többé. A múltamat, Katalint… sőt még Leventét is ki kellett törölnöm az életemből.
— Hogyhogy ki kellett törölnöd? — kapta fel a fejét Anna. — Egy embert nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni!
— Ő mégis elérte — mosolyodott el keserűen az apja. — Fogalmad sincs, milyen határozott tudott lenni. Eleinte még eljártam Leventéhez. Rövid látogatások voltak, vittem neki apró ajándékokat. Aztán egyszer Katalin félrehívott, és azt mondta: „Ne gyere többet. Minden alkalom után órákig sír. Ne zavard össze.” És én… elfogadtam. Többé nem mentem. De a tartásdíjat mindig pontosan utaltam.
Anna némán ült. A mellkasában furcsa üresség tátongott, mintha hirtelen eltűnt volna alóla a biztos talaj.
— Később Erika is kilépett az életemből — folytatta Gábor már alig hallhatóan. — Akkor elhatároztam, hogy megkeresem a fiamat, és helyrehozom, amit lehet. De a régi címükön már nem találtam őket. Azóta sem tudom, merre vannak.
A mondat végén csend telepedett rájuk, súlyos és nyomasztó.
— Ezt nem hiszem el! — pattant fel Anna, arcán végiggördültek a könnyei. — Hagytad, hogy megakadályozzanak abban, hogy lásd a saját gyerekedet? Miért nem mutattál be neki? Mindig arról álmodtam, hogy legyen egy testvérem!
— Sajnálom, kicsim — felelte halkan Gábor. — Akkor azt hittem, így teszem helyesen. Úgy gondoltam, Erkával stabil, boldog otthont teremtek neked. De az élet máshogy alakult.
A falióra egyenletes ketyegése töltötte be a szobát. Hosszú percek után Anna törte meg a csendet.
— Miért most mondtad el mindezt?
Az apja felnézett, tekintete bizonytalan volt.
— Mert… Márk… annyira hasonlít Leventére. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly. Mintha visszanézne rám a múltból.
Ismét hallgattak. Anna fejében kavargott minden: az apja eltitkolt élete, az anyjáról alkotott kép megingása, és a felismerés, hogy valahol él egy féltestvére, akiről eddig semmit sem tudott.
— Mit fogunk tenni? — suttogta végül, pillantása az ajtóra siklott, amely mögött Márk aludt.
— Azt, ami helyes — válaszolta Gábor határozottabban. — Visszajuttatjuk a fiút a szeretteihez. De előbb ki kell derítenünk, kik ők, és hol találjuk meg őket.
Anna lassan bólintott. A fájdalom nem múlt el, de valami új is megjelent benne: eltökéltség. A múlt hibáit nem lehet eltörölni, de a jelenben még dönthetnek jól. És most itt volt ez a kisfiú, akinek szüksége volt rájuk.
Elsőként a városi kórház számát tárcsázta. A csengés minden másodperce végtelennek tűnt; a keze remegett, gondolatai szétszóródtak. Végül egy álmos hang jelentkezett.
— Igen, ma este behoztak egy autóbalesetes nőt — mondta a nővér. — Az intenzív osztályon figyelik. Fejsérülése és zúzódásai vannak, de nincs közvetlen életveszélyben. Várhatóan felépül.
Anna úgy érezte, mintha egy hatalmas súly gördült volna le a szívéről.
— Nagyon köszönöm — suttogta, majd bontotta a vonalat. Magában még egyszer megismételte: nem súlyos, rendbe fog jönni.
Ezután a rendőrséget hívták, hogy megtudják, keresi‑e valaki a fiút. Az első kapitányságon nem tudtak eltűnt gyermekről. A második hívásnál azonban a diszpécser hangja azonnal éberebb lett.
— Igen, érkezett bejelentés egy eltűnt kisfiúról. Márk a neve. Hol tartózkodik most?
Anna lediktálta a címüket, majd letette a telefont és mély levegőt vett.
— Úton vannak — fordult az apjához. — Az édesanyja kórházban van, de stabil az állapota. A hozzátartozók pedig hamarosan ideérnek.
Gábor bólintott, próbálta kordában tartani az érzelmeit.
Kevesebb mint egy óra telt el, amikor megszólalt a csengő. Anna sietve ajtót nyitott. A küszöbön egy ötvenes éveiben járó asszony és egy fiatal férfi állt. A nő idegesen lépett előre.
— Önök találták meg Márkot?
— Igen — felelte Anna, és félreállt az ajtóból. — Bent van, a szobámban pihen. Jöjjenek be nyugodtan.