— …elütötte egy autó. Megijedt, és elszaladt… Nem hagyhattam magára — fejezte be Anna halkan.
Gábor lassú mozdulattal levette a szemüvegét, mintha hirtelen zavarni kezdte volna. Az arca elszíntelenedett, de nem tett fel újabb kérdést. Csak bólintott egy aprót, szinte gépiesen.
A konyhában Anna óvatosan leültette Márkot az asztalhoz. A kisfiú ujjai görcsösen kulcsolódtak a kanál nyelére, tekintete bizalmatlanul cikázott a helyiségben. Az éhség azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél: pár perc múlva már sietve, kapkodva kanalazta a levest.
— Lassan, nincs hová rohannod — simította meg Anna a haját gyengéden. — Itt biztonságban vagy, és senki sem veszi el tőled.
Gábor közben az ablaknál állt, háttal a szobának. Úgy tett, mintha az esőcseppeket figyelné az üvegen, de a pillantása újra meg újra a fiú felé tévedt. Látszott rajta, hogy vívódik valamivel; mintha szavakat keresne, amelyek nem akarnak megszületni. Anna úgy gondolta, az apja bizonyára azon töpreng, miként lehetne felkutatni a gyermek hozzátartozóit.
Amikor Márk végzett az evéssel, Anna a saját szobájába kísérte. A kisfiú bebújt a takaró alá, arcát a párnába fúrta, és szinte azonnal elnyomta az álom. A könnyei még ott csillogtak az arcán, de a lélegzete már egyenletesen, nyugodtan emelkedett és süllyedt. Anna eligazította rajta a takarót, és különös, meleg érzés áradt szét benne — olyan, amilyet eddig talán sosem tapasztalt.
— Szegénykém… — suttogta. — Mennyire megrémülhettél…
Halkan behúzta az ajtót, majd a nappaliba ment. Gábor az ablak melletti fotelben ült. Vállai előrebuktak, kezei a karfába kapaszkodtak, tekintete a padlóra szegeződött, mintha ott keresné a múlt válaszait.
— Apa? — lépett közelebb Anna. — Olyan furcsa vagy… Mi történt? Úgy nézel ki, mintha valami nagyon megrázott volna.
Gábor lassan felnézett. A lány megdöbbent: az ismerős, nyugodt melegség helyett zavartság és mély fájdalom tükröződött a szemében, s mögötte valami kimondatlan titok.
— Semmi baj — mondta rekedten, de a hangja elárulta.
— Kérlek, ne mondj ilyet — ült le Anna mellé. — Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el az igazat.
Hosszú csend következett. Gábor többször végigsimított az arcán, mintha az emlékeket próbálná letörölni magáról. Végül megtörte a hallgatást.
— Anna… te mindig azt hitted, hogy egyetlen gyerekem vagy, igaz?
A kérdés váratlanul érte.
— Hát persze. Nem így van?
Az apa tekintete elhomályosult.
— Nem, kislányom. Volt egy fiam is. Levente.
Anna szinte megdermedt.
— Fiad? De… erről soha nem beszéltél. Hogyhogy nem tudtam róla?
Gábor nagy levegőt vett.
— Még jóval azelőtt történt, hogy megismertem volna az édesanyádat. Akkoriban Katalinnal éltem házasságban. Nem voltunk gazdagok, de boldogok igen. Amikor Levente hároméves lett, egy üzleti útról tartottam hazafelé vonattal… és ott, abban a fülkében találkoztam Erikával.
Anna lélegzet-visszafojtva hallgatta.
— Olyan volt, mintha megbabonázott volna — folytatta Gábor halkan. — Találkozni kezdtünk. Moziba mentünk, étterembe, színházba. Tudott úgy beszélni és úgy nézni rám, hogy elveszítettem a józan eszemet. Felnőtt férfi voltam, mégis úgy viselkedtem, mint egy kamasz. Egy napon választás elé állított: vagy feleségül veszem, vagy örökre eltűnik az életemből. Nem gondolkodtam. Aznap este mindent bevallottam Katalinnak, beadtuk a válást… és Erikához költöztem.
Anna szemébe könnyek gyűltek. Az édesanyját mindig kedvesnek, tisztaszívűnek, szinte hibátlannak látta. Most azonban az addig szilárdnak hitt világ megingott körülötte, mintha a múlt repedései hirtelen láthatóvá váltak volna.