— Azt gondolod, hogy csak hozzátok tartozom? — kérdezte szinte suttogva.
— Hát nem így van? — lepődött meg Anna.
Anna sietős léptekkel haladt hazafelé, nyakáig bebugyolálva egy vastag, meleg sálba. Az idei ősz különösen barátságtalan volt: hol finom szemerkélés áztatta a járdát, hol metsző szél rázta meg a fákat, ezen a napon pedig a kettő együtt keserítette az emberek életét. Az egyetemről tartott haza. A válltáskája nehéznek tűnt, ujjai a kesztyű ellenére is átfagytak, és úgy érezte, a nedves hideg a csontjáig hatol. Egyetlen vágya az volt, hogy végre belépjen a lakásba, forró teát kortyoljon, és elmerüljön az új könyvében.
Az utca szinte kihalt volt. Óvatosan lépkedett, kerülgetve a tócsákat, nehogy csupa sár legyen a cipője. Már befordult az udvar felé, ahonnan látszott a lépcsőházuk bejárata, amikor hirtelen megtorpant. A közeli, árnyékos sarokból halk, elfojtott sírás ütötte meg a fülét. Megfeszült, figyelmesen hallgatózott. Senkit nem látott, mégis újra felhangzott a hang — bizonytalan, riadt zokogás.
— Hé… van ott valaki? — kérdezte óvatosan. Meglepte, milyen erőtlenül csengett a saját hangja.
Válasz nem érkezett, de a rozsdás korlát mögött mintha megmozdult volna valami. Anna közelebb lépett, a szíve hevesen vert. Lehajolt, és a félhomályban meglátott egy kisfiút. Legfeljebb öt éves lehetett. Összekuporodva állt, egész teste reszketett a hidegtől és a félelemtől.
— Ne aggódj — mondta lágyan, miközben kinyújtotta a kezét. — Nem foglak bántani. Mit keresel itt egyedül, ilyen sötétben?
A kisfiú hüppögve törölte meg az arcát. Néhány pillanatig tétovázott, mintha azon töprengene, megbízhat-e benne, aztán lassan előbújt a rejtekéből.
Vékony kabát volt rajta, amelyet alig lehetett begombolni, csizmája sáros és átázott.
— Én… Márk… — szólalt meg alig hallhatóan. — Anyut… anyut elütötte egy autó. Elvitték… nem tudom, hová. Én pedig megijedtem… és elszaladtam.
Anna mellkasát fájdalmas szorítás járta át. Egy ilyen apró gyerek, egyedül az őszi hidegben. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne mutassa ki, mennyire megrendítette a látvány.
— Gyere velem, Márk — guggolt le hozzá, hogy egy magasságba kerüljenek. — Biztosan fázol és éhes vagy. Nálunk felmelegedhetsz, aztán kitaláljuk, mi legyen.
Első gondolata az volt, hogy azonnal értesíti a rendőrséget, de amikor meglátta a fiú riadt tekintetét és könnyáztatta arcát, rájött: előbb biztonságérzetet kell adnia neki. Meleg ételre, száraz ruhára és nyugalomra volt szüksége.
Gyors tempóban indultak el, szinte futva. Márk szorosan kapaszkodott a kezébe. Olyan könnyű volt, mintha egyetlen mozdulattal fel lehetne emelni, és ez a törékenység még inkább összeszorította Anna szívét.
Amikor beléptek a lakásba, azonnal megcsapta őket a frissen főtt borscs illata, a pirított hagyma édeskés aromája és a frissen sült kenyér melege. Gábor mindig így várta haza a lányát, ha tudta, hogy hosszú napja volt az iskolában vagy az egyetemen. Anna mélyet lélegzett; érezte, ahogy a kinti nyirkosság lassan leolvad róla.
Tízéves kora óta kettesben éltek az édesapjával. Az édesanyja, Erika, évekkel korábban úgy döntött, hogy a karrierjét helyezi előtérbe, és külföldre költözött. A kapcsolatuk azóta leginkább ritka videóhívásokból állt: az anya a munkájáról beszélt, Anna pedig az iskolai és egyetemi történésekről számolt be. A háztartás minden terhe Gábor vállára nehezedett, de ő csendes méltósággal viselte. A lakás mindig rendezett volt, az asztalon meleg étel várta a lányt, és Anna sosem érezte, hogy hiányt szenvedne bármiben.
— Merre jártál ilyen sokáig, Anna? — hallatszott a konyhából az apja kissé fáradt, mégis meleg hangja, amikor becsukódott az ajtó.
— Apa, én… — kezdte, de Gábor már meg is jelent a folyosón, kényelmes otthoni pulóverben. A tekintete először a lányára, majd a mellette álló kisfiúra siklott, akinek kezét Anna még mindig fogta.
— Ő kicsoda? — kérdezte halkan.
— Apa, ő Márk — felelte Anna sietve. — Az udvar közelében találtam. Teljesen egyedül volt… és az édesanyját baleset érte.