„Te pedig… neked ez is több, mint ami jár.” — apám dörgő ítélete a családi vacsorán, miközben Viktória a terepjáró kulcsát pörgette

Kegyetlenül igazságtalan és mélyen megalázó pillanat volt.
Történetek

— A tegnapi kétezret már ledolgoztam neked — tettem hozzá halkan, és az asztalra csúsztattam a kulcsokat.

— Anna, ne csináld ezt! — a hangja hirtelen elvesztette az élét. Mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna, a válla megereszkedett. — Szétesik minden. Savélij közölte, ha nem mész vissza, ő is feláll, és még öt ember követi. Már egy hónapja ott lapul a felmondásuk az íróasztalban. Csak miattad maradtak.

— Tudom, apa. Felhívtak. — Nyugodtan néztem rá. — Már kibéreltem egy kisebb csarnokot az ipari parkban. Nincs szükségünk a rózsaszín falakra meg a „márkaarcra”. Nekünk gépek kellenek és két dolgos kéz. A berendezéseket lízingelem, András pedig ad alapanyagot becsületre.

— Te… a saját apádat fosztod ki? — a szemében most először villant igazi félelem.

— Nem veszek el semmit. Csak felveszem azt, amit tegnap te dobtál félre azzal a bankjeggyel együtt. Menj Viktóriához, apa. Majd felépíti a sikeres csőd imázsát.

Az ajtót csendesen, de határozottan zártam be előtte.

Eltelt egy év.

A saját műhelyem közepén álltam. A levegőben friss fűrészpor illata keveredett viasszal és erős kávéval. Savélij tiszta munkaruhában magyarázott valamit egy fiatal srácnak az új gépsor mellett. Az asztalon tervrajzok hevertek — egy magánklinika-hálózat számára készítettünk bútorokat, nagy tételben.

Megrezdült a telefonom. Anya írt.

„Anna, apád eladta az üzemet. A pénz épphogy elég volt a tartozásokra és a bírságokra. Viktória felköltözött a fővárosba, azt mondja, influencer lesz. Apád kint ül a telken, egész nap alig szól. Nem jönnél el legalább egyszer? Beszélgetni…”

Sóhajtva csúsztattam vissza a készüléket a zsebembe. A mellkasomban még ott lüktetett a régi fájdalom, de már tompán, megszokottan — mint egy régi sebhely, amit az első műhelyes évemben szereztem.

— Anna! — kiáltott be András, miközben belépett a csarnokba. — Meghoztam azt a tölgyfa vasalatot. Hová pakoljuk?

— A kettes raktárba menjen! — feleltem, és elmosolyodtam.

Tudtam, hogy a telekre nem fogok kimenni. Nem haragból, és nem bosszúból. Egyszerűen azért, mert holnap szállítunk. És én pontosan tisztában vagyok vele, mennyit ér minden egyes szék abból a szériából.

És azzal is, mennyit érek én.

A cikk folytatása

Életidő