István végül kimondta azt, amit eddig csak kerülgetett: szerinte én csupán a háttérben dolgozó műszaki ember vagyok. Megbízható, szorgalmas, de nem az a szint, amit a cég kirakatába lehet állítani. Nekem az sem derogál, ha busszal járok – attól még nem esik le a képzeletbeli koronám.
— Pontosan! — csapott az asztalra akkorát, hogy a tányérok összekoccantak. — Hagyd már abba ezt az örökös féltékenykedést! A húgod huszonhárom évesen többet ért a marketinghez, mint te valaha a rajzaidhoz. A bevételt a reklám hozza, nem az, hogy milyen precízen gyalulod a deszkát. A vita lezárva. Fogd a pénzt taxira, menj haza, és holnap reggel nyolckor indul az első szállítmány a szállodának. Egy percet se késs, mert a kötbért rád terhelem.
Lassan felálltam. A tartásom egyenes maradt, bár belül úgy éreztem, mintha egy láthatatlan marok szorítaná a mellkasomat. A bankjegyekhez hozzá sem értem. Inkább kinyitottam a táskámat, és elővettem a súlyos kulcscsomót.
— Nem lesz holnapi kiszállítás, István.
— Tessék? — szűkítette össze a szemét; a tekintete hidegen villant.
— Felmondok. Azonnali hatállyal.
Valaki félrenyelt a borospohár fölött, anyám pedig rémülten kapott a mellkasához.
— Elment az eszed? — állt fel ő is, fölém magasodva. — Hová akarsz menni? Szerződés köt!
— A szerződés téged köt. Nálam vannak a páncélszekrény kulcsai, a beszerzési rendszer jelszavai, és ami még fontosabb: a mesterekkel kötött megállapodások. A kulcsokat itt hagyom. A céges telefont szintén.
A fémcsomó tompán koppant az abrosszal borított asztalon, a nedves bankjegy mellett. Mellé tettem a vékony, fekete készüléket is.
— A szolgálati autót is visszakapod — tettem hozzá. — A parkolóban áll, a kulcs a gyújtásban.
István arca bíborvörös lett. — Takarodj! — ordította. — Azt hiszed, könyörögni fogok? Holnap tíz hozzád hasonlót veszek fel! Tűnj el a szemem elől, és ne is lássalak a „Stolny Grad”-ban! Majd megnézem, egy hét múlva hogy jössz vissza előlegért könyörögni!
Nem válaszoltam. Megfordultam, és elindultam kifelé. A hátam mögött Viktória éles hangja csendült fel: „Legalább végre felveszünk valakit, akinek van stílusérzéke, nem egy ilyen slampos alakot.”
Odakint jeges, metsző eső csapott az arcomba. A könnyű cipőm pillanatok alatt átázott, a víz hidegen szivárgott be a talpam alá. Mégsem fáztam. Belül inkább egy különös, kongó üresség visszhangzott. A saját telefonomról hívtam taxit, és visszamentem a külvárosi, apró albérletembe.
Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnt; az ágyon feküdtem, nyitott szemmel, és egy percet sem aludtam. Nem sírtam, nem törtem-zúztam — csak vártam, hogy megérkezzen a reggel.