A kékes árnyalatú, kétezer forintos bankjegy lassan ereszkedett az ünnepi abrosszal terített asztalra, egyenesen a kiömlött gyümölcslé tócsájába. A papír azonnal megszívta magát, elsötétedett, és úgy festett, mint egy elhasznált, piszkos rongydarab.
— Vedd csak el — dörgött végig a termen apám, István hangja, túlharsogva a kristálypoharak csilingelését. — Taxira bőven elég lesz. Az autó inkább Viktóriának kell. Ő a cégünk arca, a „Stolny Grad” képviselője. Te pedig… neked ez is több, mint ami jár.
Az elegáns étterem különtermében dermedt csend támadt. Még a konyha felől érkező edénycsörömpölés is élesen hallatszott. Rokonok, beszállítók, kiemelt partnerek ültek körülöttünk, villával a kezükben, mozdulatlanul. Anyám idegesen igazgatta az ölében a szalvétát, kerülve a tekintetemet. Viktória, a húgom, látványosan pörgette az ujján a kulcscsomót, amelyen egy bőr kulcstartó lógott — annak a hófehér terepjárónak a kulcsát, amit apám az imént adott át neki mindenki előtt, „a márka fejlődéséhez nyújtott felbecsülhetetlen hozzájárulásáért”.
Lenéztem a kezeimre. A körmeim alatt, bármennyire is sikáltam őket a vacsora előtt, halvány, sötét perem maradt — a fa pora. A tenyerem bőre érdes és száraz volt a lakkokkal és furnérral töltött évek miatt. Tíz év. Egy évtizede a műhelyek levegőjét szívom, fűrészporban állok, rakodókkal vitatkozom, és egyenként számolom a csavarokat.
Amikor apám belevágott az üzletbe, csupán egy rozoga garázsa és néhány félhalott gépe volt. Én kerestem meg azokat a mestereket, akik ma is a gyártás gerincét adják. Három hónappal ezelőtt pedig hajnal kettőig ültem az irodában, hogy összeállítsam az új szállodakomplexum teljes bútorzatára kiírt pályázat dokumentációját.
Viktória ezzel szemben két hete végzett egy „Személyes márka részletekben” nevű tanfolyamon. Az ő nagy dobása annyi volt, hogy púderrózsaszínre festette az ügyféltér falait, és új névjegykártyákat rendelt, amelyeken a betűk olyan aprók lettek, hogy nagyító kellett az olvasásukhoz.
— Apa — szólaltam meg, igyekezve, hogy ne remegjen a hangom. — Tudod jól, hogy azt a tendert én nyertem meg. A fafajták specifikációját, a nedvességtartalom-számításokat, a szállítási terveket mind én dolgoztam ki, nem Viktória.
— Jaj, Anna, ne kezdd már megint! — forgatta a szemét Viktória, miközben megigazította a gyémánt fülbevalóját. — A számolgatás unalmas, azt bármelyik könyvelő elvégzi. Én arculatot építek. Apa pontosan tudja, miről beszél.
A mondat után feszült csend telepedett ránk, és minden tekintet apám felé fordult, várva, hogyan folytatja.