– Egyedül főzni semmi értelme – tette hozzá Balázs vállat vonva. – Csak kárba menne az alapanyag.
– És… miért döntött úgy, hogy részt vesz ebben a lakásban? – bukott ki Eszterből a kérdés, mielőtt átgondolhatta volna. – Mindenki azt mondja, problémás ingatlan.
Balázs leült vele szemben a kisszékre, könyökét a térdére támasztotta.
– Tavaly jöttem haza a telepről a tervezettnél korábban. És hát… nem egyedül találtam otthon a feleségemet. Volt valakije. Nem húztuk sokáig, elváltunk. A lakást ráhagytam, nem akartam évekig pereskedni. Ami pénzt félretettem, azt be akartam fektetni valamibe. Egy teljes lakásra nem futotta, így maradt a tulajdoni hányad. Nekem nem kell több egy saroknál, ahol ledobhatom a táskámat és alhatok pár órát.
Mindezt tárgyilagosan mondta, különösebb indulat nélkül, vastag, kérges tenyerét nézve. Eszter azt vette észre, hogy a benne bujkáló feszültség lassan elpárolog. A férfi már nem tűnt fenyegető idegennek, inkább valakinek, aki ugyanúgy cipeli a maga veszteségét.
Nem lettek hirtelen bizalmasok, mégis kialakult köztük valami csendes egyetértés. Reggelente pár szó a tea mellett, este egy rövid kérdés a napjáról. Balázs megszerelte a konyhai csapot, amelyet Márk fél éven át képtelen volt megjavítani. Eszter pedig ettől kezdve két emberre főzött. A lakás levegője, amely korábban szemrehányásokkal és kimondatlan sértésekkel volt tele, most meglepően nyugodttá vált.
Eltelt egy hónap. Balázs ismét indulni készült a következő váltásra. Az előszobában cipőpaszta és utazás előtti sürgés-forgás illata keveredett. Eszter tétován állt mellette, nem tudta, mit kezdjen a kezeivel. Nem akarta, hogy elmenjen. Mellette biztonságban érezte magát.
– Négy hét, és jövök vissza – mondta, miközben a hátára emelte a hátizsákot. – A bejárati zárat tegnap kicseréltem. Az új kulcsok a komódon vannak. Ha bármi gond adódik, írj, intézek szerelőt.
Aztán elment. A lakás ismét csendes lett, de ez a csend már nem nehezedett rá. Eszter hosszú idő után vett magának egy új ruhát: egyszerű, sötétkék darabot a régi, formátlan garbók helyett. Észrevette a pékségből kiáradó friss kenyér illatát a metrólejárónál, meghallotta, hogyan zizegnek a falevelek a parkban. Lassan visszatalált önmagához.
Egy szerda esti órán, amikor a párkányon álló fikuszt locsolta, éles csengőszó hasított a csendbe. A zár kattanva engedett, de csak résnyire nyitotta az ajtót, a biztonsági láncot fent hagyva.
A lépcsőházban Márk állt. Rosszul festett. A drága dzsekije gyűrött volt, szeme alatt sötét árkok húzódtak, tekintete kapkodva járt ide-oda.
– Engedj be – morogta, és megrántotta a kilincset. – Mi ez a cirkusz az új zárral?
– Mit akarsz? – kérdezte Eszter halkan, a résen át figyelve őt, és meglepetten tapasztalta, hogy már nem fél tőle.