— …csak egy ismerős. Ne csinálj ebből ügyet.
Réka nem felelt azonnal. A szekrény felé fordult, mintha hirtelen fontos dolga akadt volna a tányérok között.
— Tedd, ahogy jónak látod — mondta végül fojtott hangon.
Gergő nem reagált. Visszasüppedt a telefonjába, aztán szó nélkül kiment a szobából.
Réka egyedül maradt a konyhában, kezében a nehéz porceláncsészével. Úgy szorította, mintha kapaszkodó lenne.
„Ez az én születésnapom. Az enyém.” — zakatolt benne.
Mégis úgy érezte, mintha valaki másnak készülne az ünnep. Mintha az ő napját csendben átadták volna valaki idegennek.
Három nap volt hátra. Réka próbált derűsnek látszani, de minden beszélgetés Gergővel keserű utóízt hagyott benne. A férfi egyre később ért haza, gyorsan evett, és alig válaszolt többet néhány szónál. Levente is többet húzódott a szobájába; mintha megérezte volna a levegőben vibráló feszültséget, és igyekezett láthatatlanná válni.
Egy este Réka mosogatás közben meghallotta, hogy Gergő a folyosón telefonál. Halkan beszélt, mégis tisztán átszűrődött minden szó a csendes lakásban.
— Igen, megbeszéltük… Nem, neki még nem mondtam… Rendben lesz, ne aggódj…
Réka keze megállt a mosogatószivacson. Figyelt. Aztán megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a gyanút. Nem akart képzelődni. Mégis, valami éles, kellemetlen érzés végigkarcolta belülről.
Később, amikor már ágyban feküdtek, összeszedte a bátorságát.
— Gergő… miért volt olyan fontos, hogy meghívd Vivient?
A férfi hátat fordított neki.
— Mert igen. Régi ismerős. Mi ebben a furcsa?
— Nekem rosszul esik — suttogta Réka.
Gergő sóhajtott, türelmetlenül.
— Már megint túlreagálod. Egy múltbeli kapcsolat volt, ennyi. Miért csinálsz ebből problémát?
Réka elhallgatott. A sötétben könnyebb volt nem beszélni. Hogyan is magyarázhatta volna el azt az érzést, hogy egy idegen árnyéka vetül az otthonuk falára? Hogy az ünnep, ami róla kellene szóljon, lassan kicsúszik a kezéből?
Másnap Gergő korán elment. Levente a reggelizőasztalnál ült, a telefonját nézte.
— Ugye velem leszel a bulin? — kérdezte Réka óvatosan.
— Persze, anya — tette félre a készüléket a fiú. — Segítek is, ha kell.
Réka bólintott, és kávét töltött magának.
Nem kívánta.
— Apa biztosan itthon lesz? — szólalt meg Levente kis idő múlva.
— Igen — felelte határozottabb hangon, mint amennyire biztos volt benne.
A fiú hosszan nézte, mintha mondani akarna valamit, de végül csendben maradt.
Este Dóra hívta, hogy egyeztessék, mit hozzon az asztalra.
— Jól vagy? — kérdezte, miután átbeszélték a salátákat és süteményeket.
— Persze — hazudta Réka.
— Olyan furcsán távolságtartó vagy.
Réka elmosolyodott, bár senki nem látta.
— Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
Dóra tétovázott.
— Figyelj… Nóra mesélte, hogy látta a férjedet egy nővel egy kávézóban. Nem akartam pletykálni, de…
Réka erősebben szorította a telefont.
— Biztos munkaügy volt.
— Igen, valószínű — felelte Dóra óvatosan.
A hívás után Réka sokáig ült némán az ablak előtt. Odakint lassan hullani kezdett a hó; a pelyhek puhán tapadtak az üvegre, majd elolvadtak.
A születésnap előtti este Gergő a megszokottnál is később érkezett, mégis feltűnően jókedvű volt.
— Minden elő van készítve? — kérdezte, miközben levette a kabátját.
— Majdnem — válaszolta Réka.
Gergő benézett a hűtőbe, kivett egy sört.
— Holnap szuper lesz. Meg fogsz lepődni.
Réka nem kérdezte, mire gondol. Nem volt benne erő.
Belül görcsbe rándult minden. Valami azt súgta, hogy másnap történik majd valami, amitől tart — és amit nem tud megakadályozni.
Késő este, amikor Levente szobájában rendet rakott, észrevett az asztalon egy rajzot. Egy ház volt rajta, egyszerű vonalakkal, fölé firkálva: „Ott, ahol szeretnek.”
Réka torkát elszorította a meghatottság. A fájdalom és a gyengédség egyszerre szorította össze a szívét. A fiáért nem omolhat össze.
Leoltotta a villanyt, halkan becsukta az ajtót.
Holnap betölti az újabb évet.
Mégis egyre erősebben érezte: ez az ünnep valahogy nem róla fog szólni.
Reggel különös bénultsággal ébredt, mintha a saját élete egy lépéssel mögötte haladna.