Reggel óta olyan érzése volt, mintha a születésnapja nem is az ő életében történne, hanem valahol máshol, egy idegen történetben. Terített, tányérokat rakosgatott, salátát aprított, poharakat igazított a helyükre – mindent pontosan, rutinszerűen, mégis teljesen lélek nélkül. A mozdulatai hibátlanok voltak, de öröm nem társult hozzájuk.
Levente csendben sürgött-forgott mellette. Nem kérdezett feleslegesen, nem csintalankodott, csak tette a dolgát komoly arccal. Mintha ő is megérezte volna, hogy ez az este más lesz, mint a többi.
Hat óra körül kezdtek érkezni a vendégek. Az édesanyja frissen sült, házi pogácsát hozott egy nagy dobozban, Dóra színes luficsokorral állított be, Nóra pedig egy hatalmas tortával, amely alig fért el az asztalon. Ölelések, jókívánságok, nevetés töltötte be a lakást. Réka mosolygott, illedelmesen megköszönte a köszöntéseket, mégis úgy érezte, belül egyre szorosabbra húzódik benne valami.
Gergő érkezett utoljára. Új inget viselt, feltűnően vidám volt, szinte túljátszotta a jókedvet. A kezében egy zacskót lóbált, benne italosüvegekkel.
– Na, ünnepelt – hajolt oda Rékához, és könnyed puszit nyomott az arcára –, igazán kitettél magadért.
Réka ajkán halvány mosoly jelent meg.
Csak éljem túl ezt az estét – gondolta.
Amikor mindenki helyet foglalt az asztalnál, megszólalt a kapucsengő. Gergő pattant fel elsőként.
– És megérkezett a meglepetésünk! – jelentette be túláradó lelkesedéssel.
Réka gyomra összerándult.
Az előszobába Vivien lépett be. Karcsú volt, határozott tartású, rövid frizurája még inkább kiemelte magabiztos fellépését. Úgy mosolygott, mintha nem vendég volna, hanem régi, bejáratott szereplő ebben a házban.
– Sziasztok! – köszönt könnyedén.
Réka felállt, udvariasan üdvözölte. A levegő megfagyott egy pillanatra. Néhányan meglepetten összenéztek. Az édesanyja ajka vékony vonallá préselődött, Dóra félbehagyta a mondatát.
Gergő Vivien karjára tette a kezét, és az asztalhoz vezette.
– Hadd mutassam be nektek. Viviennel együtt jártunk egyetemre.
Vivien egy apró ajándékdobozt nyújtott át Rékának.
– Boldog születésnapot – mondta kedves hangon. – Remélem, hasznát veszed.
A dobozban arckrém lapult. Réka ujjai jegessé váltak, miközben átvette.
A vendégek tanácstalanul figyeltek. Senki sem tudta, hogyan illene reagálni erre a váratlan jelenetre. Gergő viszont láthatóan élvezte a helyzetet, mintha büszke lenne a saját különlegességére, arra, hogy ő képes ilyesfajta „színt” vinni az estébe.
Folytatódott a vacsora. Időjárásról, kátyús utakról, bolti árakról esett szó – jelentéktelen, biztonságos témákról. Réka hozzászólt, bólogatott, kérdezett, mintha minden rendben volna. Közben egyre erősebben érezte: valami még nincs kimondva. Valami készül.
És el is érkezett.
Amikor a pezsgősüvegek kupakjai pattanva repültek le, Gergő felállt. A kezében egy kicsi, ezüstszalaggal átkötött dobozt tartott.
– Arra gondoltam – kezdte vidáman –, hogy egy ilyen napon nemcsak az ünnepeltet lehet megörvendeztetni, hanem azokat is, akik fontosak nekünk.
Réka szinte tompán hallotta a szavait, mintha vastag fal választaná el a külvilágtól.
Gergő Vivien felé nyújtotta a dobozt.
– Sok boldogságot – mondta jelentőségteljesen. – Legyen minden úgy, ahogy szeretnéd.
Vivien arcán átfutott a meglepetés árnyéka, de elfogadta az ajándékot. Óvatosan kibontotta a szalagot. A dobozban egy vékony gyűrű feküdt, apró kővel a tetején.
A szobára csengő csend borult.
Valaki idegesen felnevetett. Nóra villája csörömpölve koppant a tányéron. Az édesanya halkan motyogott valamit az orra alatt.
Réka mozdulatlan maradt. Az asztal alatt ujjai görcsösen markolták a ruhája anyagát.
Gergő közben gondtalanul töltötte a pezsgőt, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Vivien elmosolyodott, a gyűrűt visszatette a dobozba, majd a táskájába csúsztatta, mintha ez az egész természetes volna.
Réka felemelte a poharát.
– Egészségünkre – mondta halkan, egyenletes hangon.
Az este hátralévő részében nem szólt sem Gergőhöz, sem Vivienhez.
Amikor a vendégek készülődni kezdtek, Dóra az ajtóban szorosan magához ölelte.
– Ha szükséged van rám, bármikor hívj – suttogta.
Réka csak bólintani tudott.
Levente elhaladva az apja mellett olyan pillantást vetett rá, amelyben több csalódottság volt, mint harag.
Gergő közben csacsogva búcsúzott Viventől, felsegítette rá a kabátját, nevetett, mintha egy gondtalan estéből távozna.
Réka az ablaknál állt, és a szürke utcát figyelte, ahol ritkán pislákoltak a lámpák. Úgy érezte, ebből az estéből, ebből az otthonból és talán az egész addigi életéből is végleg eltűnt a tisztelet utolsó morzsája.
És akkor hirtelen világossá vált benne valami: nincs mit helyrehozni. Ami elromolhatott, már megtette. A döntés megszületett – magától.
Késő éjjel Gergő belépett a hálószobába. Réka már az ágyban feküdt, háttal az ajtónak.
– Most miért sértődtél meg? – kérdezte, miközben pizsamát húzott. – Ugyan már, nem neked adtam az ajándékot. És akkor mi van?
Réka nem felelt.
Belül csend volt. Nem bántottság. Nem düh. Csak egy különös, súlytalan nyugalom, amely lassan mindent betöltött.