Réka a konyhaasztalnál ült, előtte egy gondosan összeírt bevásárlólista. A jövő héten lesz a születésnapja, és arra vágyott, hogy a legközelebbi barátokkal, családdal együtt, csendes, otthonos hangulatban ünnepeljenek. Régóta nem rendezett nagy felhajtást maga körül. Nem is lett volna hozzá ereje: a munka, a háztartás és a soha véget nem érő teendők teljesen kifacsarták.
Gergő félig fekve támaszkodott a széken, ujjával unottan görgette a telefonját. Futó pillantást vetett a feleségére.
— Nem lenne egyszerűbb rendelni valamit? — vetette oda. — Miért akarsz egész nap a tűzhely mellett állni?
Réka halkan sóhajtott.
— Szeretném én elkészíteni. Nem lesz nagy dolog, csak pár fogás.
A férfi közömbösen bólintott, és már vissza is merült a kijelző fényébe. Réka lopva figyelte. Valaha pezsgő, nyitott, melegszívű ember volt. Mostanában mintha állandóan máshol járna — gondolatban, érzelmileg, minden tekintetben.
— Ugye időben hazaérsz majd? — kérdezte végül.
— Persze — felelte Gergő anélkül, hogy felnézett volna. — Hívtam még pár embert a régi társaságból.
Réka keze megállt a papír felett.
— Konkrétan kiket?
— A régi évfolyamtársakat. Ugyan már, ne aggódj. Jó lesz.
Nem firtatta tovább, mégis valami kellemetlen érzés telepedett rá. Nem féltékenység volt, inkább az a tompa kimerültség, amit akkor érez az ember, amikor újra és újra háttérbe szorulnak a saját kívánságai.
Késő este, miközben a szárítóról leszedett ruhákat hajtogatta, benézett hozzájuk Levente.
— Segítsek valamiben, anya?
— Nem szükséges — mosolygott rá Réka fáradtan. — Csak sok az apró munka.
A fiú leült a karfára.
— Apa biztosan itt lesz?
— Igen — válaszolta, igyekezve elfojtani a hangjában bujkáló élét. — Megígérte.
Levente habozott.
— Olyan furcsa mostanában… Nem olyan, mint régen.
Réka felnézett.
— Ezt hogy érted?
— Korábban legalább viccelődött. Most meg mintha csak testben lenne itt.
Réka tovább igazgatta a lepedőt.
— Talán túlterhelt a munkahelyén.
A fiú nem vitatkozott, csendben kiment. Réka még sokáig állt a szoba közepén, a textil sarkát szorongatva.
Valami elmozdult közöttük. Nem egyik napról a másikra, nem kiabálással vagy ajtócsapkodással. Inkább lassan, alattomosan — mint amikor a víz észrevétlenül kimossa a követ.
Szombat reggel Réka egyedül indult a piacra. Gergő ezúttal is teendőkre hivatkozott. Útközben Dórával egyeztetett telefonon, ki mit hozzon az ünnepre.
— És a férjed? — kérdezte Dóra.
— Italokat ígért — felelte Réka, miközben kitért a siető emberek elől.
— Legalább ennyit vállal — jegyezte meg Dóra. — Nehogy mindent te cipelj.
Réka némán bólintott, bár a barátnője ezt nem láthatta. Belül már forrongott benne valami, de megtanulta elnyomni az efféle érzéseket. Nem akarta, hogy apróságok árnyékolják be az ünnepet.
Amikor hazaért, az előszobában egy ismeretlen zacskóra lett figyelmes. Kíváncsian belenézett: egy dobozban elegáns, feltűnően drága férficipő lapult. Teljesen más stílus, mint amit Gergő hordani szokott. Meg akarta kérdezni, de a férfi a másik szobában telefonált. Tompán szűrődtek ki a szavak:
— …még nem mondtam el… igen, hétvégén találkozunk… persze, semmit sem sejt…
Réka visszatette a csomagot a helyére, és szó nélkül a konyhába ment.
Nem vágyott magyarázatra.
Csak azt szerette volna, hogy a születésnapja békében teljen. Ne történjen semmi váratlan. Semmi olyan, ami után nehéz lenne újra őszintén mosolyognia.
Másnap Gergő akkor lépett be a szobába, amikor Réka épp a mosogatással végzett.
— Figyelj — kezdte. — Nem gond, ha meghívok még valakit?
Réka lassan letette a tányért.
— Kit szeretnél?
— Vivient. Nem ismered. Régen közel álltunk egymáshoz, most véletlenül összefutottunk. Beszélgettünk, és eszembe jutott, miért ne jöhetne el? Úgyis baráti kör.
A név hallatán jeges bizsergés futott végig Rékán. Emlékezett rá: Gergő évekkel ezelőtt említette azt a lányt, akivel még a kapcsolatuk előtt járt. Vivien volt az.
— Muszáj ezt most? — kérdezte halkan.
Gergő vállat vont.
— Mondtam már, csak egy ismerős…