Hét évvel korábban valóban egyetlen könnyű kabátban álltam ott az elővárosi pályaudvaron, kezemben egy olcsó műbőr táskával. Szeged akkoriban lassan sorvadt el, miután bezárt a város egyetlen komoly munkaadója. Aki maradt, az beleragadt a kilátástalanságba. Én nem akartam ott eltemetni magam.
Ebben a szállodában kaptam munkát – takarítóként, a wellnessrészlegen. Vizes törölközőket gyűjtöttem össze, felmostam a medence körüli csempét, és napi tizenkét órán át klórszagú levegőt szívtam. Gábor mindebből semmit sem tudott. Azt hitte, valami irodai raktárban pakolászom iratokat. Kényelmesebb volt számára ez a mese. Így könnyebben játszhatta a családja előtt a nagylelkű eltartót, aki „felkarolta” a vidékről jött lányt.
A valóság prózaibb volt. Gábor egyszerű értékesítési menedzserként dolgozott. A fizetése nagy részét elvitte a lízingelt, felső kategóriás autó, amelyet csak azért tartott, hogy villoghasson vele, és persze Erika egyre újabb kívánságai. A lakbér, a bevásárlás, a rezsi, a tisztítószerek – ezek csendben az én számlámról mentek.
A második évemben, még takarítóként, feltűnt valami furcsa. A testkezelésekhez használt drága krémek túl gyorsan fogytak. Literszám tűntek el az elit kozmetikumok. Elkezdtem félretenni a kidobott, üres tégelyeket, összevetettem őket a kezelési beosztással, és egy kockás füzetben precíz táblázatot készítettem. A kész jegyzeteimet minden magyarázat nélkül letettem a vezérigazgató, László asztalára.
Az ősz hajú, keménykezű vezető másnap behívatott. Egy héten belül a wellnessrészleg vezetője repült – lopás miatt. Engem áthelyeztek a raktárba, junior készletgazdálkodónak. Ezután hétvégi könyvelői tanfolyamok következtek, álmatlan éjszakák Excel-táblák fölött, majd átkerültem az ellenőrzési osztályra.
Három éve azonban beütött a válság. A hotel adósságok alatt roskadozott, a beszállítók türelmetlenül követelték a pénzüket, a kihasználtság veszélyesen alacsonyra zuhant. Lászlót súlyos betegség döntötte le a lábáról. Akkoriban szinte beköltöztem az irodájába. Újratárgyaltam a szerződéseket, könyörtelenül megvágtam a túlzó költségvetéseket, befektetők után jártam. A „Lesnye Ozera” szállodát sikerült kirángatnom a mínuszból. Amikor László belátta, hogy az egészsége már nem engedi tovább vezetni az üzletet, ajánlatot tett: vállalom a teljes irányítást és az adósságterheket, ő pedig rám ruházza a többségi tulajdonrészt.
– Eszter, miért állsz ott, mint akit földbe gyökerezett a lába? – rántott vissza a jelenbe Judit néni hangja. – Menj, mosd meg magad. Elrontod az emberek étvágyát.
Abban a pillanatban a halk jazz elhallgatott. A zenészek letették a hangszereiket. A terem közepén álló kis faemelvényre fellépett az est műsorvezetője, egy magas férfi sötét, elegáns öltönyben. Ujjával finoman megkocogtatta a mikrofont.
– Hölgyeim és uraim, kérek egy kis figyelmet – szólt mély hangon. A poharak csengése és a beszélgetések moraja lassan elült. – Hamarosan folytatjuk a köszöntőket ünnepeltünk tiszteletére, ám előtte a szálloda vezetősége szeretne megosztani önökkel egy fontos bejelentést.