Ragadós, sötétbordó folt terült szét a térdemen kifeszülő, krémszínű selymen. A jeges meggylé egy pillanat alatt átáztatta a finom anyagot, csípős hideggel tapadva a bőrömhöz. A levegőt nehéz, émelyítő illat töltötte meg: égett cukor, túlérett gyümölcs és Erika parfümjének tolakodó aromája, amelytől minden alkalommal lüktetni kezdett a halántékom.
— Jaj, Eszterkém, hát micsoda malőr! — csapta össze a kezét Erika, arany karkötői hangosan összekoccantak. Az üvegkancsót gondos mozdulattal visszahelyezte az asztalra. Szája sajnálkozó mosolyra húzódott, de a tekintetében káröröm villant. — Teljesen elgyengültek a kezeim. Csak tölteni akartam egy kis gyümölcsitalt, te pedig pont akkor mozdultál.
A hatalmas, kör alakú asztalnál, amelyet sült tokhalas tálak és kristály salátástálak borítottak, egy pillanatra dermedt csend lett, majd elfojtott nevetés hullámzott végig a társaságon. Gábor nagynénje, egy testes asszony rikító, flitteres ruhában, letette a villáját.
— Ugyan, Erikám, nincs itt semmi baj. Még jól is áll neki ez az árnyalat — jegyezte meg gunyorosan, miközben szalvétával felitatta a rúzst az ajkáról. — Akár egy zöldséges raktár kötényese. Eszter úgyis hozzászokott a piszkos munkához.
Egyenesen ültem, tekintetem a tönkretett ruhára szegezve. Körülöttünk a „Erdei Tavak” nevű vidéki wellnesshotel bálterme zsongott: jazz szólt a sarokból, csilingeltek az evőeszközök, keményített inges pincérek sürögtek-forogtak. Erika nagyvonalúan, már-már uralkodói pompával ünnepelte a jubileumát. Pont ott, ahová könyörögtem Gábornak, hogy ne hozza el. De ő, mint mindig, most is a saját feje után ment.
A férjem a jobbomon foglalt helyet. Amikor a kancsó veszélyesen megdőlt felém, még csak meg sem rezdült. Most idegesen igazgatta a szűk gallért, és úgy tett, mintha mélyen tanulmányozná az itallapot.
— Gábor, kérj egy nedves törlőt a pincértől — mondtam higgadtan.
— Ugyan már, Eszter, menj ki a mosdóba, mosd ki — legyintett anélkül, hogy rám nézett volna. — Anya nem szándékosan csinálta. Ne csinálj jelenetet, ma ünnepel.
— Egy kancsó nem borul ki véletlenül ilyen szögben — feleltem csendesen, mégis mindenki hallotta.
Erika teátrálisan a mellkasához kapott.
— Halljátok ezt? Meghívom a rendes társaságba, ő pedig hálátlansággal fizet! — emelte fel a hangját. — Takarodj vissza a porfészkedbe, koldus! — kacagott, miközben nézte, ahogy a szalvétával próbálom felitatni a levet. — Szegedről jöttél egyetlen bőrönddel, ráakaszkodtál a fiamra, és még te mersz itt hangoskodni!
Abbahagytam a dörzsölést. Az összegyűrt, bordó szalvétát a tányérom szélére tettem.
Hét évvel korábban valóban leszálltam a vonatról az elővárosi pályaudvaron, egy vékony ruhában.