Nóra lelkesedése mit sem csökkent a következő napokban. Úgy vetette bele magát a feladatokba, mintha valami különös szerepet kapott volna ebben a furcsa, láthatatlan játszmában. Időnként átrendezte a szobát, máshová tolta a fotelt, elfordította az asztalt, más fényt engedett be az ablakon. Előfordult az is, hogy hangosan olvasott fel Máriának könnyed, érzelgős szerelmi történeteket – olyan könyvekből, amelyeket az idős asszony valaha megvetően „olcsó limonádénak” nevezett.
Egy délután Nóra magával hozta a kislányát is, a csupa energia, állandóan csivitelő Lillát. A gyerek kacagva szaladgált a szobában, ujjai kíváncsian siklottak végig az üvegvitrinben sorakozó kristályfigurákon és porcelán nippeken – azon a gyűjteményen, amelyhez Mária egész életében szinte szent tárgyként ragaszkodott.
Az ágyban fekvő asszony hang nélkül sikoltott fel. Torka nem adott ki hangot, de az arca eltorzult a kétségbeeséstől. Súlyos, forró könnycseppek gördültek végig sápadt bőrén. Amikor Anna belépett a szobába, Mária tekintete az övébe kapaszkodott. Abban a pillanatban nem gyűlölet vagy fölény villant a szemében, hanem esdeklés – tiszta, meztelen könyörgés. Talán először életében kért valamit a menyétől.
Anna arca azonban rezzenéstelen maradt.
– Nóra, kérlek, figyelj oda, hogy Lilla ne verjen le semmit – mondta egyenletes, hűvös hangon. – Ezek a tárgyak könnyen sérülnek.
Azzal sarkon fordult és kiment. A bosszú, amelyre oly sokáig készült, most valóra vált – de nem a saját kezével mérte a csapásokat. Inkább másokat mozgatott, mintha csak egy darabot rendezne.
A történet fordulópontja végül egészen váratlanul érkezett el. Egy teljesen hétköznapi délelőttön Nóra elhatározta, hogy „alapos rendet rak” a hatalmas ruhásszekrényben. A felső polcokat is kipakolta, ahol évek óta porosodtak a régi dobozok. Amikor felnyúlt az egyik sarokba, egy súlyos, sötét bársonnyal bevont fadoboz megbillent, majd lezuhant.
A doboz a padlón csattant, fedele felpattant, és tartalma szanaszét repült: megsárgult levelek, megfakult fényképek, valamint egy vastag, kopott, bőrkötéses füzet.
– Anna, gyere gyorsan! – kiáltott ki Nóra az előszobába. – Azt hiszem, kincset találtunk.
Mária, amikor meglátta a földön heverő füzetet, olyan hangot adott ki, amely inkább hasonlított állati nyögésre, mint emberi sóhajra. A tekintetében rettegés és fájdalom kavargott. Anna lehajolt, felvette a füzetet. Egy napló volt. Az anyósa naplója.
Aznap este, miután Nóra hazament, Anna teát főzött magának, leült a konyhaasztalhoz, és felnyitotta az első, megviselt lapot.
Amit ott talált, az alapjaiban rengette meg mindazt, amit addig gondolt. A sorok nem azt a kérlelhetetlen, uralkodó természetű Máriát mutatták, akit ő ismert, hanem egy fiatal lányt, Galát – naiv, szenvedélyesen szerelmes teremtést.
A bejegyzések egy férfiról szóltak, Márkról, aki kísérleti pilótaként dolgozott, és akit Gala rajongásig szeretett. A sorok tele voltak lelkesedéssel, vak bizalommal, jövőbe vetett hittel. Aztán hirtelen minden megszakadt: egy próbarepülés, egy baleset, és Márk többé nem tért vissza.
Gala a hetedik hónapban járt, amikor özvegy lett. Egyedül maradt, összetört szívvel, rettegve a jövőtől. Megszülte a fiát, egészséges, gyönyörű kisfiút, akit az apja után Márknak nevezett el. Két évvel később azonban egy súlyos influenzajárvány elragadta a gyermeket. A napló egyik lapján remegő betűkkel állt: „Az ég elvette tőlem a férfit, akit mindennél jobban szerettem, a föld pedig a kisfiamat, az én apró Márkomat.”
A következő oldalak a nélkülözés éveiről szóltak. Szegénységről, magányról, kilátástalanságról. A második házasságról – Péter apjával –, akit nem szerelemből választott, hanem azért, hogy legyen fedél a feje felett és étel az asztalon. A férfi csendes, határozatlan ember volt, akire nem lehetett támaszkodni.
Aztán megszületett Péter. A naplóban úgy nevezte: „az utolsó esélyem”. Egyetlen kapaszkodója maradt az életben. De a bejegyzésekből egyre erősebben áradt a félelem: mi van, ha ez a fiú is gyenge lesz? Mi van, ha ugyanolyan erőtlen, mint az apja? Gala – aki időközben Máriává keményedett – elhatározta, hogy erős embert nevel belőle. És mivel más eszközt nem ismert, szigorral, követelésekkel és kérlelhetetlen fegyelemmel próbálta formálni.
„Harcosnak akartam látni, igazi férfinak – írta az egyik utolsó oldalon –, de végül csak Péter lett belőle.” A mondatból keserű kiábrándultság áradt.
Volt még valami a sorok között: irigység. Fekete, emésztő irigység azok iránt, akiknek az élet könnyednek és boldognak tűnt. Azok iránt, akik gondtalanul tudtak nevetni – mint az az élénk lány az ötödikről. Nem őket gyűlölte igazán, hanem a saját, összetört sorsát.
Anna hajnalig olvasott. Nem tudta letenni a naplót.
Másnap reggel, karikás szemmel, átnyújtotta a füzetet Nórának.
– Olvasd el. Az elejétől a végéig.
Nóra a közeli park egyik padján falta a sorokat. Mire visszatért, arca komoly volt, tekintete elgondolkodó.
– Hát… ez kemény – sóhajtotta. – Szörnyű, amin keresztülment. De attól még nem volt joga így bánni veletek.
– Tudom – felelte Anna halkan. – Nem menti fel semmi. De már nem akarom folytatni ezt az egészet. A bosszú… egyszerűen kiüresedett. Olyan, mintha egy rég darabokra tört tárgyat rugdosnék tovább. Nincs értelme.
Attól a reggeltől kezdve a lakás légköre lassan, szinte észrevétlenül átalakult. Nóra nem kapcsolta be többé a harsány zenét. A padláson talált egy régi lemezjátszót, és előkereste azokat a bakelitlemezeket, amelyekről a naplóban szó esett. A könyvespolcról levette a poros verseskötetet is, amely Gala kedvence volt fiatal korában.
Mária eleinte gyanakodva figyelte a változásokat. De egy este, amikor Nóra csendesen verset olvasott fel a nyírfákról és a végtelen mezőkről, egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán. Nem dühből fakadt, nem tehetetlenségből – hanem valami egészen másból.
Anna is gyakrabban ült be hozzá. Zöld teát vitt, letelepedett az ágy mellé, és mesélt a napjáról, apró, jelentéktelen dolgokról. Mária hallgatott. A tekintetében már nem izzott gyűlölet – csupán fáradtság és valami új, nehezen megnevezhető érzés.