…elveszettnek és tanácstalannak tűnt.
– Az orvos azt mondta… sztrók. Mostantól állandó felügyeletre szorul, éjjel-nappal. A jobb oldala szinte teljesen lebénult, és a beszédközpontja is súlyosan károsodott.
Péter lassan felemelte a tekintetét Annára. A szeme vörös volt és kimerült, mégis – Anna döbbenten vette észre – nem a fájdalom csillogott benne, nem is kétségbeesés. Inkább ingerültség. És valami hűvös, számító józanság.
– Anna, drágám, ezt én nem tudom vállalni. Tudod jól, mennyi a munkám. Utazások, határidők, futó projektek… Minden a feje tetején áll. Ez mostantól… a te feladatod. Te vagy a menye. A feleségem. Ez a kötelességed.
Úgy beszélt, mintha egy stafétabotot nyomna a kezébe egy kimerítő verseny közepén, amelyből ő épp most döntött úgy, hogy kiszáll. Persze – tette hozzá sietve – időnként majd benéz. Ránéz az anyjára. Ellenőrzi a dolgokat. De a pelenkázás, az etetés, a mosdatás, az éjszakai felriadások, a tehetetlenség minden terhe Anna vállára nehezedik majd.
Anna nézte a férfit, akivel éveket élt le, és különös ürességet érzett. Nem sajgott benne sem régi sérelem, sem csalódás, sem együttérzés. Csak egy hangtalan, kiégett pusztaság maradt benne.
Szó nélkül bólintott.
Amikor hazaért a lakásba, abba a konyhába, amelyet évek óta áthatottak a szemrehányások és fojtott viták, most mégis szokatlanul csend honolt. Az ablakhoz lépett. Odalent, az udvari játszótéren egy fiatal nő kergetőzött nevetve a kislányával. A gyerek csilingelő hangja messzire hallatszott.
Nóra volt az, az ötödikről.
Az a Nóra, akit Mária szinte beteges gyűlölettel utált. A harsány kacagásáért. A térdet alig takaró szoknyáiért. A szemében ülő öntudatos fényért. Azért a könnyed boldogságért, amely körüllengte.
Anna hosszasan figyelte őket, szinte mozdulatlanul. És közben lassan, módszeresen formálódni kezdett benne egy gondolat. Hideg volt és pontos. Szinte metszően tiszta.
Elővette a telefonját, végiggörgette a névjegyzéket, majd megérintette a megfelelő számot.
– Nóra? Jó napot, Anna vagyok a felsőbb emeletről. Egy szokatlan kéréssel fordulok önhöz. Sürgősen szükségem lenne valakire, aki gondoskodna az anyósomról.
Máriát egy hét múlva szállították haza. Új, sietve vásárolt kerekesszékben ült, vállán egy drága pléd, amelyet még régebben maga választott ki egy lakberendezési boltban. A teste jobb fele továbbra sem engedelmeskedett, a szavak értelmetlen, rekedt hangokká torzultak az ajkán. De a tekintete…
A tekintete változatlan maradt. Éles, uralkodó, szúrós. Tele felhalmozott keserűséggel.
Amikor a szoba – amely mostantól inkább kórteremre emlékeztetett – ajtaján belépett Nóra, Mária szemében fellobbant valami. Olyan tiszta, izzó gyűlölet, hogy Anna egy pillanatra attól tartott, a levegő is lángra kap.
Mária azonnal felismerte.
– Jó napot, Mária néni – mosolygott rá Nóra ragyogóan, szinte vakító derűvel. – Nóra vagyok. Én fogok segíteni önnek a mindennapokban.
Az idős asszony torkából mély, dühös hörgés tört fel. Bal keze – az egyetlen, amely még engedelmeskedett – görcsösen ökölbe szorult.
– Anna, kérlek, hagyj minket pár percre – fordult hozzá Nóra kedves, de határozott hangon. – Jó lenne, ha kicsit összeszoknánk.
Anna becsukta maga mögött az ajtót. Nem hallgatózott. Nem volt rá szüksége. Pontosan el tudta képzelni a jelenetet. Már a puszta gondolata is különös melegséggel töltötte el.
Nóra tökéletes választásnak bizonyult. Ritka adottsága volt: mintha teljesen érzéketlen lenne a rosszindulatra. A sértő pillantások leperegtek róla.
Első dolga az volt, hogy kitárta az ablakot.
– Milyen csodás ez a friss levegő! – mondta élénken. – Engedjünk be egy kis tavaszt a szobába.
Aztán a telefonján vidám, lendületes slágereket indított el – olyan zenét, amelyet Mária egykor megvetően csak „ócskaságnak” nevezett. Az asszony hangosabban morgott, szemét vadul forgatta tiltakozásképpen.
– Tetszik a dal? – kérdezte Nóra őszinte lelkesedéssel, miközben egy tál langyos, pépesített levest vett kézbe. – Olyan energikus, igaz?
Apránként próbálta megetetni. Mária gyenge mozdulatokkal igyekezett ellökni a kanalat, de kevés sikerrel. A leves lecsorgott az állán, beszennyezte a selyem hálóinget.
– Ugyan már, ne csináljon úgy, mint egy dacos kislány – szólt rá Nóra békésen. – Ha nem megy könnyen, majd megoldjuk másképp. Ha összekoszolódik, átöltöztetem. Semmiség.
Péter esténként, munka után ugrott fel. Mária ilyenkor látványosan átalakult. A gyűlölet helyét könnyekkel teli, mártírszerű tekintet vette át. Egészséges kezét a fia felé nyújtotta, panaszos hangokat adott ki, és Nórára pillantott, mintha némán segítségért könyörögne.
– Nyugodj meg, anya – simította meg Péter a kezét gépiesen, tekintetét kerülve a gondozóét. – Nóra megbízható. Minden rendben lesz.
Hozott gyümölcsöt, drága csokoládét, fél órát ült az ágy mellett, közben a telefonját böngészte, majd megkönnyebbülten távozott.
Anna mindezt kívülállóként figyelte. Ritkán lépett be a szobába. Pénzt adott Nórának bevásárlásra, és időnként rövid, pontos kéréseket fogalmazott meg.
– Ma cseréljétek fel a két bekeretezett fényképet a komódon – mondta egyszer halkan. – És ha lehet, tegyél a vázába liliomot. Nem bírja az illatát, mindig azt mondta, a halálra emlékezteti.
Nóra készségesen, már-már játékos lelkesedéssel teljesítette a kéréseket, mintha egy különös, láthatatlan forgatókönyv szerint zajlana minden. És a lakás falai között napról napra sűrűbb lett a feszültség, amely egy újabb, elkerülhetetlen jelenet felé sodorta őket.