Minden egy látszólag ártatlan kérdéssel indult. Bár ha jobban belegondolunk, valóban ártatlan volt-e? Nap mint nap, szinte percre pontosan hangzott el ugyanaz a mondat, és a hang, amely kimondta, úgy mart bele Anna tudatába, mintha apró, láthatatlan karmolásokat hagyna maga után.
— Már megint arrébb tetted a serpenyőmet, Anna?
Az anyósa, Mária hangja nem volt hangos, mégis olyan rendíthetetlen bizonyosság csengett benne, hogy a konyha levegője egy pillanat alatt besűrűsödött. Mintha az egész helyiség megdermedt volna körülötte: a falak, a konyhapult, még a csempék mintái is fakóbbnak tűntek ettől a kérlelhetetlen, számonkérő tónustól.
Anna lassan fordult meg a mosogatótól. Éppen a reggeli után maradt edényeket tisztította, és nedves kezét a kötényébe törölte. Ez az egyszerű, pamutból készült kötény régen az otthonosság jelképe volt számára — egy békés, közös élet ígérete. Most inkább valamiféle egyenruhának érződött rajta.
A súlyos, öntöttvas serpenyő — Mária féltve őrzött kincse — pontosan ott állt a tűzhely legtávolabbi égőjén, ahová az anyós reggel demonstratív mozdulattal helyezte. A „megfelelő” helyére. Arra a pontra, amelyet kizárólag ő tartott elfogadhatónak.
— Nem nyúltam hozzá, Mária — felelte Anna halkan, szinte élettelen hangon. — Ma még a tűzhelynek arra az oldalára sem mentem.
— Hát persze, hogy nem — ismételte gúnyosan az anyós, ajkán vékony, csípős mosollyal. Tekintete végigsiklott a konyhán, mintha láthatatlan hibákat keresne. Egykor Anna álmainak tere volt ez a helyiség, ahol estéket képzelt el Péterrel, teázással és csendes beszélgetésekkel. Mostanra azonban hangtalan csatatérré vált, ahol Anna napról napra vereséget szenvedett.
Mindenütt Mária rendszere uralkodott. Az éléskamra polcain a gabonás üvegek már nem betűrendben sorakoztak, ahogy Anna praktikusnak találta, hanem katonás magassági sorrendben, mintha díszszemlén állnának. A konyharuhák sem a horgokon lógtak, hanem a sütő fogantyújára vetve. Apróságok voltak, mégis fojtogató káoszt teremtettek — egy olyan káoszt, amely tökéletes rendnek álcázta magát.
— Csak kérdeztem valamit, normális hangnemben — jegyezte meg Mária, miközben egy friss uborkába harapott, feltűnően hangosan. — A saját házamban talán megkérdezhetem, amit akarok, nem?
„A saját házamban.” Ez a mondat naponta többször is elhangzott. Holott a lakás hivatalosan Péter tulajdona volt — közös megtakarításukból vették még az esküvő előtt. Mária azonban úgy viselkedett, mintha generációk óta az ő birtoka lenne, és ők ketten csupán megtűrt lakók volnának.
Anna nem szólt vissza. Rég megtanulta, hogy minden ellenkezés csak újabb, értelmetlen ütközethez vezetne. Olyan volna, mintha falnak rohanna: fájdalmas és hiábavaló. Inkább visszafordult a mosogatóhoz. A langyos víz csobogása közben úgy érezte, mintha a habbal együtt a ki nem sírt könnyei is lefolynának a lefolyón.
Este Péter is megérkezett a munkából. Először anyját puszilta arcon megszokott mozdulattal, majd Annához lépett, és futólag megérintette a haját ajkával. Arca fáradtságot tükrözött, és azt a vágyat, hogy végre egyedül lehessen.
— Szörnyű napom volt, majd leragad a szemem. Mi lesz a vacsora? — kérdezte.
— Sült krumpli csirkével, és friss saláta — válaszolta Anna a tűzhely mellől.
— Már megint krumpli? — csapott le azonnal Mária a lehetőségre. — Péterkémnek rendes hús kellene, hogy legyen ereje. Nem lehet valakit örökké csirkével meg túróval etetni. Még a végén elfogy teljesen.
Péter csak sóhajtott, és szó nélkül a dolgozószobába vonult. Következetesen távol tartotta magát a vitáktól. Úgy tekintett rájuk, mint két nő hétköznapi civakodására, amelyhez neki semmi köze. A kényelmes álláspontja az volt: oldják meg egymás között.
Később, amikor Péter már a zuhany alatt állt, Mária halkan Anna mögé lépett. Túl közel. Parfümjének erős illata szinte ránehezedett a fiatal nőre.
— Jól figyelj rám, kislány — sziszegte alig hallhatóan. — Te itt senki vagy. Csak átmeneti kiegészítője a fiam életének. Legfeljebb arra vagy jó, hogy unokát szülj nekem. Érted?
Felvett egy papírszalvétát, és undorodva letörölt vele egy képzeletbeli foltot az asztalról.
— Jegyezd meg: a helyed ebben a házban az én lábam előtt van. Szolgáló vagy, semmi több.
A szavak még ott vibráltak a levegőben, amikor Mária arca hirtelen eltorzult. A szája jobb sarka lecsúszott, mintha elnehezült volna, a kezéből pedig kihullott a szalvéta. Megtántorodott, hátralépett egyet, majd lassan, szinte valószerűtlen lassúsággal rogyott a konyha hideg kövére. A tompa puffanás élesen hasított a csendbe.
A kórház folyosója végtelennek tűnt, steril és hideg szag lengte be: fertőtlenítő, gyógyszerek, és valami megnevezhetetlen balsejtelem. Péter egy kemény műanyag széken ült, könyökével térdére támaszkodva, fejét a kezébe temetve. Mozdulatlan volt, mintha a gondolatok súlya teljesen összeroppantotta volna.