Az öreg végigmérte Márkot, majd keserűen felhorkant.
– Nahát, csak nem Levente fia vagy? Ennyi évnek kellett eltelnie, hogy eszedbe jussanak a rokonaid? Az ilyen szülőkre inkább nem is emlékezni kellene…
Oldalra köpött, és csóválta a fejét.
– Anyád a boldogságot csak a pohár alján kereste. Apád sem volt különb nála. Történt ott valami, talán verekedés a cimborákkal, ki tudja… a vége az lett, hogy az anyád meghalt. Téged az apádnál hagytak. Aztán kitört a káosz. Tűz ütött ki a házban. Látod, milyen messze vagyunk a várostól? Mire ideérnek a tűzoltók…
Elhallgatott, homlokát ráncolva próbálta összeszedni az emlékeit.
– Akkoriban itt dolgozott egy felcser, Lilla. Aranyszívű asszony volt, éjjel-nappal lehetett rá számítani. Ő rohant be a lángoló házba, és téged a karjában hozott ki. Súlyosan megégette magát, a kezei tele voltak hólyagokkal. Ha ő nincs, a tűzoltók már későn érkeznek. Hogy aztán mi lett vele… azt nem tudom.
– Örökbe fogadott – mondta halkan Márk, és beléhasított a felismerés, mennyi dühöt hordozott magában Lillával szemben, miközben az asszony az életét kockáztatta érte.
– Akkor jól tette. Derék asszony volt… igazán derék.
Az öreg némi jutalmat várt az információért. Márk átnyújtott neki egy bankjegyet, visszaült az autójába, és rövid várakozás után elindult haza.
Otthon, az asztalnál ülve felidézte, hogyan tudta meg ugyanitt évekkel korábban, hogy Lilla nem a vér szerinti anyja. Emlékezett a haragra, a szemrehányásokra, a megszállott vágyra, hogy megismerje az „igazi” szüleit, és mindent a saját fülével halljon.
Indulatában az asztalon álló dobozra csapott. Valami halkan koccant benne. Kézbe vette, megrázta, és rájött, hogy nem ürítette ki teljesen. Egy apró falap alatt újabb levél lapult. Amikor kihajtotta, a sorok elhomályosultak a könnyeitől.
„Sajnálom, hogy nem volt bátorságom elmondani mindezt, amíg éltem. Bocsáss meg, Márk, amiért titokban tartottam, hogyan kerültél hozzám.
Csak azt akartam, hogy boldog gyerekkorod legyen, igazi családban nőj fel. Attól a naptól kezdve, hogy kihoztalak a tűzből, nem tudtam kiverni a fejemből az ijedt arcodat, a sötét szemöldöködet, a hosszú szempilláidat.
Az utolsó pillanatig harcoltam érted, és mindent megadtam, amit csak tudtam. Márk, drága fiam…
Számomra mindig a saját gyermekem maradsz. Attól a perctől fogva, hogy megismertelek, szeretlek, és ez a szeretet nem múlik el. Kérlek, bocsásd meg a hallgatásomat és a gyávaságomat. Csak a boldogságodat akartam. Szeretettel: anya.”
Márk lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogás tört fel belőle. Lillát siratta, a saját igazságtalan ítéleteit, és azt az évekig dédelgetett neheztelést, amely most semmivé foszlott.
Másnap visszautazott a faluba. Úgy döntött, nem adja el a házat. A munkáját távmunkára váltotta, és lassan berendezkedett az új életére. Botondot is magához vette, amit a szomszédasszony kitörő örömmel fogadott.
Eltelt egy esztendő azóta, hogy fény derült a múltjára. Márk már nem egyedül élt: párja volt, az esküvőt tervezgették. Reggelenként még mindig megvakarta Botond füle tövét, gazdálkodni kezdett, és a mindennapjai csendes rendben teltek.
Lilla remegő kézzel írt sorai azonban továbbra is vele maradtak.
Talán valóban vigyáz rá odafentről – futott át rajta a gondolat. Abban a pillanatban egy élénksárga kismadár telepedett a közeli ágra. Rövid ideig figyelte őt, fejét oldalra billentette, majd hirtelen a magasba rebbent.
Márk a narancsba hajló alkonyatot nézte, aztán füttyentett Botondnak, és belépett a házba. Az élet ment tovább, minden veszteség és fájdalom ellenére.