Balázs, miután megtudta, mi járatban van a fiatalember, beengedte a házba, ám csak az előszobáig kísérte. Beljebb nem invitálta.
A lakásból gyerekzsivaj hallatszott, valahol bent egy nő nevetve mesélt valamit, az unokák hangja vidáman visszhangzott a falak között. Balázsnak megvolt a maga élete, a maga családi békéje – érthető volt, hogy nem akarta a múlt árnyait a nappalijába engedni. Márknak viszont már nem maradt senkije.
– Ne haragudj rám, fiam – szólalt meg csendesebben Balázs. – Emlékezz vissza, mennyit foglalkoztam veled gyerekkorodban. Soha nem ártottam sem neked, sem az anyádnak. De megígértem Lillának, hogy nem teregetem ki a dolgokat, és én tartom a szavam. Az igazat megvallva, azt sem tudom, honnan kerültél hozzá. Egy nap felhívott, hogy azonnal menjek érte. Úgy rohantam hozzá a hóvihar előtt, mintha az életem múlt volna rajta… Akkoriban komoly szándékaim voltak vele. Téged a „Napsugár” nevű gyermekotthonból hoztunk el. A címére nagyjából emlékszem, megmondom, merre keresd.
Elmagyarázta, melyik városrészben állt az intézet, majd elkomorodva még hozzátette:
– Gondolom, most tudtad meg az igazságot. Ne neheztelj az anyádra. Sajátjaként vállalt, és úgy is szeretett. Engedd el ezt a múltbéli történetet. Akárki hagyott ott annak idején, nem érdemli meg, hogy az emlékeidben helyet kapjon.
Balázs biztatóan megszorította Márk vállát. A fiatal férfi szó nélkül távozott, visszaült az autójába. Az éjszakát Lilla házában töltötte, másnap pedig felhívta a főnökét, és betegségre hivatkozva szabadságot kért. Ezután elindult abba a városba, ahonnan annak idején elhozták.
Hosszasan bolyongott az utcák között, mire rátalált a „Napsugár” Gyermekotthonra. Amint meglátott egy nevelőt az udvaron, nem kertelt: azonnal közölte, miért érkezett.
Nem sokkal később az igazgatónő irodájában találta magát. A ráncos arcú, ősz hajú asszony alaposan végigmérte, mintha az emlékei között keresgélné.
– Ritka, hogy valaki visszatér hozzánk – mondta tétován. – Ráadásul az adatokat sem adhatjuk ki akárkinek… De ez a te történeted. Nem volna tisztességes elhallgatni előled. Amikor az új édesanyád elvitt innen, mindannyian örültünk. Alig két napot töltöttél nálunk.
– Ennyi év után mégis emlékszik rám? Legalább húsz esztendő eltelt – csodálkozott Márk.
Az idős nő halványan elmosolyodott.
– A csecsemőket ritkán fogadják örökbe. Többnyire nálunk maradnak, mert másnak nem kellenek. Amikor mégis értük jön valaki, az ünnepnapnak számít. Az ilyesmi nem merül feledésbe.
Lassan felállt, a polcról néhány dossziét vett le, és gondosan lapozgatni kezdett. Végül kihúzott pár megsárgult papírt, és Márk elé tette.
– Az örökbefogadó anyád hozott ide ebből a faluból – mutatott egy bejegyzésre. – Egyenesen ide érkezett veled, és azonnal magával akart vinni. Úgy tudom, addig járt a hivatalok nyakára, míg el nem érte, hogy a papírmunka lezárulta előtt hazavihessen.
– De hogyan került hozzá? – kérdezte zavartan Márk. – Csak nem rabolt el abból a faluból?
– Tűzesetről beszéltek akkoriban – felelte az asszony. – Itt még egy rendőrségi megjegyzés is szerepel a címmel kapcsolatban. Ennél többet sajnos nem tudok. Öröm látni, hogy rendes ember lett belőled.
Még negyedórát beszélgettek, aztán Márk az utcán találta magát, kezében az újabb nyommal. Nem habozott: autóba ült, és a megjelölt falu felé vette az irányt. Tudni akarta, honnan indult az élete, és mi történt a vér szerinti családjával.
Ahogy egyre több részlet derült ki, úgy enyhült benne a neheztelés Lilla iránt. Világossá vált számára, mennyit küzdött érte – nemcsak elhozta, hanem mindenáron magához akarta kötni, mintha valóban a saját gyermeke lett volna.
A falu messzebb volt, mint gondolta. Négyórányi zötykölődés után, földutakon és kátyús szakaszokon át érkezett meg egy szinte elfeledett, félig romos településre. Olyannak tűnt, mintha az idő is megállt volna ott. Márk minden szembejövőt megszólított, mígnem egy görnyedt hátú öregember állította meg.
– Hát te lennél Levente fia? – nézett rá hitetlenkedve, és a tekintetében egyszerre villant meg a meglepetés és valami régi emlék árnyéka.