– …csak Lilla emlékéért maradt nálam – folytatta az asszony halkan. – De őszintén szólva, ha úgy döntesz, hogy magaddal viszed, megkönnyebbülnék. Már nem vagyok abban a korban, hogy egy kölyköt neveljek. És ha az a „kölyök” akkora, mint egy kifejlett pásztorkutya… hát, érted.
Márk csak bólintott. Eszébe sem jutott a kutya sorsa, az édesanyja sosem kérte erre. Szó nélkül belépett a házba, felment a lépcsőn az emeletre, megállt a nagymamája portréja előtt, majd kitapogatta a vászon mögé rejtett apró kart.
Amikor elfordította, tompa kattanás hallatszott. A falban rejtett üregből egy díszes, kézzel festett faláda került elő, tele különféle kövekkel kirakva. Márk gondosan törölközőbe csavarta, hogy a kíváncsi tekinteteket ne ingerelje, aztán kivitte az autóhoz.
– Márk, gondold át még egyszer… talán mégiscsak elvihetnéd Botondot. Mégiscsak Lilla emléke. Nagyon szerette azt a kutyát – szólt utána a szomszéd.
A férfi bizonytalan mozdulattal intett, majd beült a kocsiba.
Otthon, miután lefőzte a szokásos kávéját, az asztalhoz ült, és felnyitotta a kis ládát. Sárgult iratok, régi levelek hevertek benne, gondosan összehajtva. Ahogy átlapozta őket, egy lezárt boríték akadt a kezébe.
Amikor felbontotta, szinte elakadt a lélegzete. A papíron örökbefogadási okirat állt.
Élete során egyszer sem merült fel benne, hogy ne Lilla vér szerinti fia lenne.
Tényleg titokban tartotta előle mindezt?
És ha így van… akkor ki volt számára valójában az az asszony, akit anyjának szólított?
A felismerés olyan indulatot kavart benne, hogy alig kapott levegőt. Mintha egy láthatatlan fújtató pumpálná tele a mellkasát forró levegővel, amely egyszerre feszítette és fojtogatta.
Hogy volt képes ezt eltitkolni? Hogy hallgathatott erről ennyi éven át? Hogy nem mondta el neki, hogy nem a saját gyermeke?
A düh lassan bénult csönddé tompult. Másnap a munkahelyén megosztotta a történteket az egyik kollégájával. Míg benne még mindig csikorgott a harag, a másik férfi csupán vállat vont.
– És akkor mi van? Örökbe fogadtak, na és? Szeretetben nőttél fel, családban. Mit számít, hogy elmondták-e vagy sem?
– Nem érted – morogta Márk az orra alatt.
– Dehogynem értem. Az fáj, hogy elvesztetted az anyádat. Dühös vagy az egész világra, mert igazságtalannak érzed. Most erre a papírra vetíted ki az egészet.
Márk legyintett. Ő pontosan tudta, hogy a haragja Lillának szól. Hosszú éveken át élt tudatlanságban – és ezt nem tudta megbocsátani.
Napokon keresztül csak rágódott a gondolaton. Végül elhatározta, hogy visszamegy a faluba. Gyerekkora óta sok minden megváltozott ott, a régiek közül alig maradt valaki. Egyedül Gergő bácsi élt még a környéken. Talán ő emlékszik valamire.
Útközben bevásárolt: megtömte a szatyrot élelmiszerrel, némi harapnivalóval, egy kis itallal is. Ezekkel állított be az öreghez. Gergő bácsi eleinte tiltakozott, nem akarta elfogadni az ajándékot, de végül beadta a derekát. A fejét csóválta, mondván, jobb nem bolygatni a múltat. Ám néhány korty után mégis megnyílt.
– Az édesanyád egy éjszaka közepén érkezett veled. Nem sokkal szilveszter előtt. Azért maradt meg bennem, mert utána olyan hóvihar kerekedett, hogy majd’ elfújta a házakat. Tréfálkoztam is, hogy Lilla hozta magával a fergeteget.
– Ki vezette az autót? Anyu sosem ült volán mögé – kérdezte Márk.
– A tanácselnök hozta. Balázs. Részleteket nem tudok, sosem ütöttem bele az orrom más dolgába. Menj el hozzá, rendes ember, biztos mond valamit. Ha mégsem, mondd meg neki, hogy nálam már úgyis kibeszéltem mindent – tette hozzá félmosollyal az öreg.
Márk megköszönte, és bár az este már sötétedett, azonnal Balázs háza felé indult. A férfi, amikor meghallotta, ki érkezett hozzá, az ajtóhoz lépett.