– Márk, ha hazaérsz, menj fel az emeletre. A nagymamád portréja mögött találsz egy kis rejtekhelyet… Nyisd ki, és vedd ki onnan a ládikát. De magát a dobozt ne bontsd fel. Csak akkor nézz bele, ha én már nem leszek…
Lilla hangja elcsuklott, majd mély, fáradt sóhaj szakadt fel belőle. Megpróbált az oldalára fordulni a keskeny kórházi ágyon, de a teste nem engedelmeskedett. A kórtermet áthatotta a fertőtlenítők és gyógyszerek szúrós szaga.
– Márk… kérlek, ne haragudj rám, amikor elolvasod, ami benne van. Talán megértesz majd. Vagy talán nem. De bocsáss meg nekem, amíg még itt vagyok…
A mondat vége elhalt az ajkán. A gyógyszerek hatni kezdtek, pillái elnehezültek, és lassan visszasüllyedt az öntudatlanságba. Márk odalépett az ágyhoz, gyengéden végigsimított anyja kézfején, aztán csendben kilépett a kórteremből.
A folyosón zaklatott nyüzsgés fogadta. Egy fiatal nővér heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit az orvosnak, nem messze tőlük egy beteg támasztotta a falat, és komoran figyelte a jelenetet. Az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Csak Márk érezte úgy, hogy számára megállt az idő.
– Ó, Márk, éppen Önt kerestem – hallatszott az orvos hangja.
Intett neki, hogy kövesse. A férfi még néhány másodpercig a kórterem ajtaját nézte, mintha ezzel késleltethetné az elkerülhetetlent, majd elindult a kezelőorvos után. Illúziói nem voltak. Tudta, hogy az édesanyján már nem lehet segíteni.
Az orvos hellyel kínálta, ő maga pedig belehuppant egy megviselt, repedezett bőrű forgószékbe. A falakon megsárgult tapéta, a kopott bútorok és a levegőben terjengő nehéz szag mind azt sugallták, mintha az egész épület egy letűnt korszak maradványa lenne.
A fehér köpenyes férfi hosszan beszélt. Az élet múlandóságáról, az együtt töltött utolsó napok értékéről, arról, milyen fontos, hogy Márk mellette lehet az édesanyjának ebben az időszakban. A szavak azonban üresen hullottak a térbe.
– Tartson ki – zárta végül. – Legfeljebb néhány napja maradt. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni. Néha az orvostudomány is tehetetlen. Az élet nem mindig engedi, hogy közbelépjünk.
Márk csak bólintott. Nem volt mit felelnie. Lassan lesétált a kórház csorba lépcsőin, óvatosan kerülgetve a kitöredezett éleket. Beült az autójába, és hosszú ideig mozdulatlanul ült, tekintetét a málló vakolatú épületre és az előtte elhaladó emberekre szegezve.
Hogyan tovább anya nélkül? És mi lehet abban a titokzatos ládában?
A betegség váratlanul csapott le. Eleinte nem is beszéltek róla, mintha a hallgatás megvédhetné őket. De a kór egyre erősödött benne, mint egy elszabadult vadállat, amely könyörtelenül követeli a magáét.
Két nappal a beszélgetés után Lilla már nem ébredt fel. Álmában érte a halál – talán ez volt a legkegyesebb végkifejlet, amit a diagnózisa engedett. A temetés és a hivatalos ügyintézés után Márk eszébe jutott az, amiről az anyja beszélt: a portré mögötti rejtekhely és a ládika.
Egy hétvégi napon visszatért a házhoz. Az épület üresen állt, és nélküle minden fal idegennek, hidegnek tűnt. Az ablakok sötét nyílásai úgy meredtek rá, mintha szemek figyelnék.
– Márk, már azt hittem, el sem jössz! – szólt rá szemrehányó éllel a szomszédasszony.
Szavai közben majdnem fellökte egy fekete árny, amely hirtelen kivágódott az udvarról. Botond volt az.
Lilla évekkel korábban talált rá az út szélén egy zsákba kötve kidobott kölyökkutyára. A koromfekete, különösen hosszú lábú, nyúlánk pofájú eb – amely kissé agárra emlékeztetett – azóta a hűséges társa lett. Most, hogy gazdája meghalt, a szomszédnál talált menedéket.
– Sok gond van vele? – kérdezte Márk.
Az asszony megvonta a vállát, majd a kutyára pillantott. Botond, mintha értené, hogy róla beszélnek, behúzta a farkát, lekonyította a fülét, és szinte bocsánatkérően nézett fel új ideiglenes gazdájára.
– Csak Lilla emlékére tartom itt… – kezdte a nő, és hangjában egyszerre csendült fáradtság és bizonytalanság.