— István bácsi… — kezdte Gábor hízelkedő, szinte nyüszítő hangon. — Beszélhetnék Eszterrel? Muszáj. Mégiscsak családi ügy… Elragadtattam magam, előfordul az ilyesmi.
Apa az ajtóban maradt, esze ágában sem volt arrébb lépni. Alacsonyabb volt Gábornál, mégis úgy tornyosult előtte, mint egy mozdíthatatlan sziklatömb.
— Eszternek nincs férje — mondta halkan, de a lépcsőház levegője mintha megfagyott volna. — Csak fia van. Meg apja.
— Maga ezt nem érti! — csattant fel Gábor, elveszítve maradék önuralmát. — Kirúgtak, ráadásul úgy, hogy a papírjaimba is beleírták! Feketelistára kerültem! Krisztina faképnél hagyott, az autót elvitték, anyám számláit zárolták! Már a harmadik lakását árulja potom pénzért, hogy kikecmeregjen ebből! Ez mind maga miatt van? Maga intézte el? De hogyan? Hiszen csak egy nyugdíjas!
— Én az apja vagyok — felelte István, és tett egy lépést előre. Gábor önkéntelenül hátrált a lépcső felé. — Szívrohamot kívántál nekem, emlékszel? Éjnek idején zavartad ki a lányomat a gyerekkel együtt. Most viseld a következményeit.
— Könyörgöm… — tört meg Gábor hangja. — Mondja meg Eszternek, hogy vonja vissza a feljelentést! Bármit aláírok, bármit kifizetek!
— Akkor talán, ha majd a hegyek tetején fütyülnek a rákok — vágta rá apa szárazon. — A tartásdíj huszonöt százalék. Fix összegben. Akkor is fizeted, ha rakodómunkásként végzed a pályaudvaron. És jól jegyezd meg: ha száz méternél közelebb jössz a lányomhoz vagy az unokámhoz, nem a nyomozót fogom hívni. Akkor másokkal beszélsz majd. Nem irodában.
Gábor megdermedt. Belebámult apám szemébe, és most először nem egy fáradt öregember tekintetét látta, hanem valami jeges, rendíthetetlen erőt. Olyanét, aki egyetlen aláírással képes sorsokat elmozdítani.
A következő pillanatban megfordult, és botladozva rohant lefelé a lépcsőn, motyogva valamit az orra alatt.
Apa bezárta az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot, majd visszasétált a konyhába, mintha mi sem történt volna.
— Ki volt az, papa? — kérdezte Beni, miközben a tésztából próbált kerek gombócot formálni.
— Senki, kisöreg. Csak huzat — felelte mosolyogva, és újra kézbe vette a sodrófát. — Na, hol is tartottunk? Igaz, a víz már forr.
Odamentem hozzá, és arcomat a szúrós gyapjúpulóveréhez nyomtam. Otthonillat lengte körül: liszt, meleg étel és biztonság. Soha nem faggattam a múltjáról, a régi munkájáról. Nem volt rá szükségem. Elég volt tudnom, hogy amíg ő mögöttem áll, addig semmilyen vihar nem dönthet le.
Később hallottam, hogy Mária állítólag dührohamában letépte a hálószobájuk faláról a tapétát. A falak persze nem tehettek semmiről, de valamin ki kellett töltenie a keserűségét.