— Az adóhatóság teljes vizsgálatot indít. Zárolják a bankszámlákat is. És még valami… Az autót körözik. Egy Skoda Octavia, a tulajdonos az én lányom. A volánnál illetéktelen személy ül. Intézkedjenek szigorúan, a törvény teljes szigorával.
A hívás megszakadt. Kivette a készülékből az akkumulátort, majd a telefont visszatette a polcra, mintha csak egy régi zsebrádió lenne. Amikor felém fordult, már a megszokott, meleg nagyapai mosolya ült az arcán.
— Apa… — bámultam rá hitetlenkedve. — Hiszen te nyugdíjas könyvelő vagy. Egész életedben papírokkal dolgoztál…
— Kislányom, a papír néha súlyosabb, mint egy tégladarab — kacsintott, és megszorította a kezem. — Harminc éven át egy állami nagyvállalat belső ellenőrzését vezettem. Az volt a dolgom, hogy kiszagoljam, ki dézsmálja a közpénzt. Csak nem akartalak belekeverni ebbe a világba. Minél kevesebbet tudsz róla, annál nyugodtabban alszol.
Az igazságszolgáltatás malmai nem azonnal kezdtek forogni, de amikor megindultak, megállíthatatlanná váltak. És apám kapcsolatai olajként segítették a fogaskerekeket.
Három nappal később Gábor a saját irodájában terpeszkedett, lábát hanyagul az asztalra dobva, amikor kopogás nélkül kivágódott az ajtó. Három férfi lépett be: kettő arcát maszk takarta, a harmadik civil ruhában volt, kezében aktatáskával.
— Kovács Gábor Viktorovics? — kérdezte száraz hangon a civil. — Álljon fel. A kezeit az asztalra. Különösen nagy értékre elkövetett csalás ügyében lefoglalást tartunk. Iratokat és elektronikus adathordozókat viszünk el.
— Ez meg mi az ördög? — sápadt el Gábor, lába lecsúszott az asztalról. — Telefonálni fogok! Vannak befolyásos ismerőseim…
— Hívja csak fel őket — vont vállat a nyomozó. — A készülékét azonban lefoglaljuk. A belépőkártyáját már érvénytelenítettük. A házkutatás után befárad velünk a kapitányságra.
Ugyanebben az időben a város másik felén Krisztina teli torokból ordított az utcán, miközben nézte, ahogy az ő — pontosabban az én — Skodámat felcsörlőzik az autómentőre.
— Ehhez nincs joguk! Ajándékba kaptam! — próbálta hosszú, frissen manikűrözött körmeivel megkarmolni az egyik intézkedő rendőrt.
— Hölgyem, nyugodjon meg — mormolta fáradtan a közlekedési járőr, miközben a jegyzőkönyvet töltötte. — A jármű körözés alatt áll. Meghatalmazása nincs, a biztosításban sem szerepel. Örüljön, hogy nem járműlopás miatt visszük be, csupán tanúként hallgatjuk ki. Gyalog kell hazamennie.
Mária eközben idegcsillapítót kortyolt. Lakása ajtaján — ahol az újonnan összeszerelt „Lajos-stílusú” bútor díszelgett — kitartóan csengettek. Végrehajtók érkeztek, egy körzeti megbízott és az adóhatóság képviselője társaságában.
— Nyissa ki, Mária! — harsant kintről a hang. — Határozatunk van a tartozás fejében történő vagyonleltárra. És ellenőrizzük az engedély nélküli átalakítást is. A szomszédok szerint a szellőzőjáratokat is lezáratta.
Az anyósom lassan lecsúszott a fal mentén a padlóra. A friss tapétán zsíros krémfolt maradt utána. A gondosan felépített kis birodalma úgy omlott össze, mint egy rosszul felépített kártyavár.
Eltelt egy hét.
Apával a konyhában ültünk, együtt gyúrtuk a tésztát. Benedek a liszttel hadakozott, tetőtől talpig fehér por borította, és komolyan vette a feladatát, hogy szabályos gombócokat formázzon. A levegőben főtt étel és biztonság illata keveredett.
Megszólalt a csengő.
Apa letette a sodrófát, megtörölte a kezét, és a szemüvege fölött rám pillantott.
— Maradj itt. Majd én megnézem.
Mégis utána osontam a folyosóra, ügyelve, hogy a parketta ne nyikorogjon.
Az ajtóban Gábor állt. A korábbi eleganciájának nyoma sem maradt. Borostás arca beesett volt, gyűrött kabát lógott rajta, tekintete idegesen cikázott ide-oda, mintha menekülési útvonalat keresne.