A csengés még a fejemben zakatolt, amikor kopogtam. István Konstantinovics szinte azonnal ajtót nyitott, mintha végig ott állt volna a küszöb mögött. A szokásos, kinyúlt kardigánja volt rajta és az agyonhordott papucsa. Amikor meglátta mellettem a bőröndöt és a karomban Benedeket, nem tett fel egyetlen kérdést sem. Szó nélkül átvette a fiamat, magához ölelte, majd a konyha felé intett.
Egy órával később Benedek, miután teát ivott és majszolt néhány szárított perecet, elaludt a régi, rugóit vesztett kanapén. Apám leült velem szemben az asztalhoz.
— Mondd el, Eszter.
Két kézzel szorítottam a bögrét, mintha attól várnék meleget, pedig a konyhában fülledt volt a levegő. A fogaim mégis koccanva ütődtek a porcelán pereméhez.
— Kiraktak, apa. Mária kijelentette, hogy ki akarja adni a második szobát, és útban vagyok. Gábor úgy táncol, ahogy ő fütyül, ráadásul összeszedett valakit a munkahelyén… valami Krisztinát. Az én kocsimat is neki adta.
Apám rezzenéstelen arccal hallgatott. A mély barázdák az arcán még hangsúlyosabbnak tűntek a sárgás fényben. Csak a jobb keze árulta el, ahogy az asztalon fekvő viaszosvásznat lassan gyűrögette.
— De ez még nem minden — tört ki belőlem a zokogás. — Tegnap Mária azt mondta, írjam alá, hogy önként lemondok a gyerektartásról. Ha nem, „vidám napokat” szerveznek neked. Azt mondta, gyenge a szíved, és egy látogatás pár erős fiútól elég lenne egy rohamhoz. Apa, én megijedtem! Érted féltem! Ezek képesek bármit megtenni…
István Konstantinovics lassan levette a szemüvegét, és a kardigánja szélével megtörölte. A lámpa tompa fényében a szeme fakón, szinte áttetszően csillogott.
— Tehát a fehér Octavia most Krisztinánál van? — kérdezte halkan, száraz hangon.
— Igen. 345-ös rendszám.
— És Gábor előléptetésről dicsekedett? A „Stroy-Invest”-nél?
— Igen. Azt mondta, most már ő írja alá a költségvetéseket, „nagy pénzek folynak át a kezén”.
Apám bólintott, mintha egy belső számítást végezne. Felállt, papucsában csoszogva odament a vitrines szekrényhez, ahol poros kristálypoharak sorakoztak. A felső polcról, az ágyneműk mögül elővett egy régi, nyomógombos telefont. Nem azt az okostelefont, amit a születésnapjára kapott tőlem, hanem egy őskövületet.
— Apa, mit csinálsz? A rendőrséget hívod? — szipogtam. — Felesleges. Gábornak barátja a kerületi kapitány helyettese, együtt járnak vadászni.
— Igyál a teából, kislányom. Citromfű van benne, lenyugtat.
Fejből tárcsázott. Nem hallottam a kicsengést, de láttam, ahogy megváltozik a tartása. A görnyedtség eltűnt, a vállai kiegyenesedtek, az álla megemelkedett.
— Jó estét, András — szólalt meg. A hangja kemény lett, fémes és határozott. — Volkov beszél. Igen, az. Nem udvariassági hívás. Eljött az idő, hogy rendezzünk egy régi tartozást. Emlékszel az 1998-as „Észak-Olaj” auditra? A dosszié még mindig nálam van.
Csend következett, sűrű és feszült.
— Jegyezd fel — folytatta kérlelhetetlenül. — Gábor Viktorovics Kovács, „Stroy-Invest”. Vizsgálják meg, alkalmas-e a pozíciójára. Különösen a túlárazott költségvetéseket és a fiktív alvállalkozókat nézzék át. Biztos vagyok benne, akad ott néhány büntetőjogi tétel. A másik név: Kovács Mária. Három lakást ad ki feketén, adót évek óta nem fizet. Indítsanak teljes körű ellenőrzést.