Nóra az asztalnál foglalt helyet, amelyet Márk ezúttal gondosan megterített – még szalvétát is hajtogatott mindkettőjüknek. Csendben figyelte, ahogy a férfi kissé ügyetlen mozdulatokkal, de nagy odafigyeléssel szedi a sült húst és a krumplit a tányérokra. Nem volt gyakorlott a konyhában, ez látszott, mégis minden mozdulatából igyekezet sugárzott.
– Szerinted ehető lett? – kérdezte bizonytalan félmosollyal, amikor leült vele szemben.
– Nagyon finom – felelte Nóra őszintén. A hús talán keményebb volt a kelleténél, de most ez számított a legkevésbé.
Belül azonban kettős érzések viaskodtak benne. Egyrészt megkönnyebbült, hogy végre történik valami jó irányba. Másrészt ott motoszkált benne a félelem: mi van, ha ez csak átmeneti fellángolás? Mi lesz, ha néhány hét múlva minden visszacsúszik a régi, kiüresedett mederbe?
Eltelt egy hónap attól a bizonyos vasárnaptól. Márk minden reggel időben elindult dolgozni, és most először teljes havi fizetést vitt haza. Péntek este Nóra kissé feszülten rendezgette a tányérokat, mert a szülei látogatóba készültek.
– Vegyünk egy üveg bort is? – kérdezte Márk, miközben eligazította az abroszt. – Édesapád a vöröset kedveli, igaz?
Az ajtócsengő megszólalt. Mária egy doboz házi süteménnyel érkezett, Nóra apja pedig egy csomag gyümölcsöt szorongatott a kezében.
– Na és, Márk, hogy alakulnak a dolgok a munkahelyen? – érdeklődött Mária, most már minden korábbi él nélkül a hangjában.
– Kezdem felvenni a ritmust, Mária – válaszolta határozottan. – A főnök következetes, de korrekt. A jövő héttől jutalékot is kapok az eladások után.
Vacsora közben Márk érdeklődve faggatta apósát a gyár mindennapjairól, figyelmesen hallgatta a tapasztalatait, különösen azt, hogyan érdemes bánni az ügyfelekkel. Időnként még egy-egy jól időzített tréfát is elsütött, amitől oldottabb lett a hangulat.
– Főzök egy kávét – ajánlotta fel, amikor a sütemény elfogyott. – Nóra megtanított rendesen elkészíteni a török kávét.
Amíg a konyhában tett-vett, Nóra apja halkan megjegyezte:
– Látszik rajta, hogy összeszedte magát. Ez dicséretes.
Mária egyetértően bólintott.
– Örülök, hogy sínre kerültek a dolgok. Csak így tovább, ne torpanjatok meg.
Nóra a konyha felé pillantott, ahol Márk óvatosan töltötte a fekete italt a csészékbe. Érezte, hogy a mellkasát szorító feszültség lassan felenged. Talán valóban jó irányba fordul minden.
A szülők tíz óra után indultak haza. Az asztalon morzsák és üres csészék maradtak. Márk szó nélkül összegyűjtötte a tányérokat, és bevitte őket a konyhába – mostanra természetessé vált, hogy segít a rendrakásban.
Nóra a kanapén kuporgott, térdét felhúzva, és figyelte, ahogy a férfi mosogat. Szokatlan, mégis megnyugtató látvány volt: hétköznapi, felelősségteljes, otthonos.
– Büszke vagyok rád, amiért kézbe vetted az életed – szólalt meg végül halkan.
Márk megtörölte a kezét, majd leült mellé.
– Azt hiszem, kellett ez az ébresztő – mondta csendesen. – Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt. Sokan már rég hátat fordítottak volna.
– Nem mondom, hogy nem gondoltam rá – ismerte be Nóra.
– Tudom. Meg is értettem volna.
Egymás mellett ültek, válluk összeért. Az utcáról beszűrődött az autók tompa zaja, a szomszédban felhangosodott a televízió.
– Holnap jön a fizetés – jegyezte meg Márk. – Mit szólnál, ha a lakbért mostantól feleznénk?
Nóra bólintott. Meleg, csendes bizonyosság töltötte el. Nem ujjongás volt ez, inkább nyugodt hit abban, hogy most már valóban együtt viszik tovább az életüket. Nem külön-külön, hanem ketten, egymás mellett.