A vasárnapi ebéd Beátánál Nóra számára mindig idegfeszítő próbatételt jelentett. Nem azért, mintha az anyósa ne lett volna kifogástalan háziasszony – az asztal roskadásig telt különleges fogásokkal, a kristálypoharakban pedig aranylóan csillant a drága konyak, amelyet Márk annyira kedvelt. A valódi megterhelést nem az étel, hanem a levegőben vibráló hangulat okozta. Az egész lakást belengte egy émelyítő kedvesség, amely mögött Nóra már régen felismerte a számító hidegséget.
Azon az estén is minden a megszokott rendben indult. Beáta, elegáns tartású, kemény tekintetű asszony, saját készítésű aszpikos halat szedett Nóra tányérjára.
— Egyél csak, Nórikám, olyan vékony vagy — szólt lágy, selymes hangon, amelyben Nóra mégis kihallotta a burkolt szemrehányást. — Nem ártana jobban odafigyelned magadra. Márknak csinos, ápolt feleség dukál.
A szemközt ülő Márk bólintott, ujjai között forgatva a poharát. A szülői házban mintha átalakult volna: férjből engedelmes fiúvá változott.
— Anyának igaza van, pihenhetnél többet — tette hozzá, kerülve Nóra tekintetét.
Nóra nem vitatkozott. Egy halk köszönöm és egy biccentés volt a válasza. Megszokta már az efféle, gondoskodásnak álcázott szurkálódásokat. Inkább az ablakon túl sötétedő eget figyelte, a patinás környéket, ahová Márk szülei néhány éve költöztek. Gondolatai közben a saját, belvárosi, háromszobás lakásán jártak — azon az otthonon, amelyet a nagymamájától örökölt. Az a lakás volt a menedéke, és egyben a családi viszály forrása.
A beszélgetés komótosan hömpölygött, mígnem Beáta, miközben illatos gyógyteát töltött a csészékbe, hirtelen más irányba terelte a szót. Pillantása élesen Nórára siklott.
— Nórikám, az édesapjával beszélgettünk… — kezdte, és hangjában megjelent az a mesterkélt hangsúly, amitől Nóra gyomra mindig görcsbe rándult. — Az a belvárosi háromszobás lakás valóságos főnyeremény. Kár, hogy csak áll benne a tőke. Ketten laktok ott, mint két egyetemista.
Nóra hátán végigfutott a hideg. Óvatosan letette a csészét, nehogy észrevegyék a remegő kezét.
— Nem szűkölködünk ott, Beáta. Teljesen megfelel nekünk — felelte halkan, de határozottan.
— Ugyan már, drágám! — mosolygott az anyós, mintha meg sem hallotta volna az ellenkezést. — Márk komoly pénzügyi elemző, rangos ügyfelei vannak. Szüksége lenne egy méltó dolgozószobára. Abban a kis lakásban hol fogadja őket? Az erkélyen?
Márk homlokot ráncolt, és az anyja mellé állt.
— Tényleg el kellene gondolkodnunk rajta, Nóra. Szükségem van a presztízsre. Az a lakás… mintha a múlt maradványa lenne.
A mondat fájóbban érte, mint várta. A múlt. Az az időszak, amikor még saját álmai és saját világa volt.
Beáta, látva a csendet, tovább szőtte a tervet.
— Nem magunk miatt mondjuk, hanem értetek. Adjátok el a lakást, mi is hozzáteszünk valamennyit, és vesztek itt a közelben egy igazán elegáns ingatlant. A különbözetet pedig… majd rendezzük valahogy. Csepegtetünk nektek egy kis aprót — nevetett fel élesen.
A „kis apró” kifejezés súlyosan zuhant közéjük. Nóra Márkra nézett, remélve, hogy legalább zavar látszik rajta. De ő csak vállat vont, és édesség után nyúlt.
— Anya mindent átgondolt. Nem kell ebből drámát csinálni.
Ekkor Nóra megértette: ez több, mint egy ártatlan ötlet. Valaminek a kezdete. Valami fenyegetőé. A teáscsésze melege kihűlt a kezében, és jeges érzés váltotta fel. Tudta, hogy az a repedés, amely most keletkezett az életében, egyre szélesebb lesz.
Eltelt egy hét a végzetes vasárnap óta. Hét nap, amely nyomasztó bizonytalanságban telt. Nóra abban reménykedett, hogy a téma feledésbe merül, mint annyi más családi súrlódás. De a balsejtelem minden reggel szorította a mellkasát.
Márk távolságtartó lett. Késő estig dolgozott, otthon pedig a telefonjába mélyedt, mintha sürgős üzeneteket intézne. A korábbi meghittség eltűnt, helyét kínos hallgatás vette át.
A fordulópont pénteken érkezett el. Márk a szokásosnál korábban toppant be. Nóra épp vacsorát készített — ropogósra sült krumplit, a kedvencét — hátha ezzel visszacsempészhet valamit a régi melegségből.
— Elkészült a krumpli — próbált mosolyogni, miközben levette a kötényt. — Azonnal tálalok.
Márk azonban szó nélkül a nappaliba ment, és leült a kanapéra.
— Nóra, ülj le. Beszélnünk kell.
A nő gyomra összeszorult. Lassan helyet foglalt vele szemben.
— Újra átbeszéltem anyával a dolgot — kezdte, félrenézve. — A lakásról. Kifejezetten előnyös ajánlat.
Rövid szünet után egyetlen lendülettel sorolta:
— A piaci értéke körülbelül húszmillió forint. Utánanéztünk. Anyáék hivatalosan intéznék: ajándékozási szerződéssel az ő nevére kerülne, és te azonnal kapnál ötszázezer forintot készpénzben. Ennyit egy év alatt sem keresel meg a munkahelyeden. Akár fel is mondhatnál.
Nóra szinte levegőt sem kapott. Húszmillió. Ötszázezer. Ennyire taksálták az otthonát, az emlékeit, az egész életét?
— Megőrültél? — suttogta remegő hangon. — Ez nyílt kifosztás!
Márk arca megkeményedett.
— Kifosztás? Én kulturált megoldást ajánlok! Egy rendes lakást vennénk! Te pedig ragaszkodsz ahhoz a dohos múzeumhoz! Csak falak, Nóra!
— Neked falak! Nekem az otthonom! A nagymamám emléke! Tudod jól!
— A nagymamád már nincs köztünk! Nekünk a jövőre kell gondolnunk! Az én jövőmre! Nem vihetek ügyfeleket egy naftalinszagú lakásba!
— Bérelj irodát! Vagy vegyél a saját pénzedből! Miért az enyémet akarod?
— Ez nem kevés pénz! — csattant fel. — Most látom csak, milyen önző vagy. Egyáltalán szeretsz engem? Vagy csak a lakásod miatt mentél férjhez?
A vád arculcsapásként érte. Mintha mindazt, amit érte tett, egy pillanat alatt semmissé nyilvánították volna.
— A lakás miatt? — ismételte hitetlenkedve.
Nem talált szavakat. A torkát szorította a sírás.
— Nem írok alá semmit — mondta végül halkan, de rendíthetetlenül. — Soha.
Márk szeme villant.
— Majd meglátjuk — sziszegte. — Anyának igaza van: helyre kell tenni téged.
A hálószoba ajtaja csattanva zárult mögötte. A konyhából égett krumpli szaga áradt szét. Nóra lassan a padlóra rogyott, és arcát a kezébe temette. Tudta, hogy ez csak a kezdet volt. A harc elkezdődött, és mindent kockára tett.
A következő hét fojtogató csendben telt. Ugyanabban a lakásban éltek, mégis idegenként kerülték egymást. Az egykor meleg, barátságos otthon levegője sűrűvé és nehézzé vált, mintha vihar előtti nyomás telepedett volna a falak közé, és Nóra érezte, hogy valami még sötétebb közeledik feléjük.