Erzsébet válasz helyett lassan körbehordozta a tekintetét a nappalin. A dohányzóasztalon ott árválkodtak az előző esti vacsora maradványai, a kanapé előtt szétdobált zoknik hevertek, az ablakpárkányon pedig néhány üres sörösdoboz sorakozott. Végül Nórán állapodott meg a pillantása: a lány arca sápadt volt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, szája feszülten összeszorítva.
– Fiam, ideje lenne nyíltan beszélni – mondta határozottan, majd kivonult a konyhába, és a kockás táskából elővett egy dobozt. – Túl sokat pakolsz erre a lányra. Reggeltől estig dolgozik, te pedig itthon rostokolsz.
Márk az ajtófélfának támaszkodva hallgatott, mintha gyökeret vert volna a lába. Az anyja közben komótosan egy nagy tányérra rendezte a káposztás pitéket.
– Miért nem költözöl haza egy időre? – folytatta higgadt, de kérlelhetetlen hangon. – Főzök rád, mosok, amíg találsz munkát. Nálam van hely bőven, a szobád érintetlen. Nóra teljesen kimerült. Ez így nem mehet tovább.
Nóra érezte, hogy forróság önti el az arcát. Szinte beleégett a szégyen, hogy Erzsébet mindezt látja – a rendetlenséget, a feszültséget, és hogy mindezt Márk előtt kell végighallgatnia.
– Erzsébet, nincs semmi baj… – próbálta csillapítani a helyzetet.
– Hogyne lenne! – csattant fel az asszony, és a konyhapultra tette a kezét. – Nézz csak magadra! Dolgozol egész nap, aztán itthon is te végzel mindent.
A következő mondat akaratlanul bukott ki Nórából, még ő maga is meglepődött rajta:
– Néha tényleg úgy érzem, mintha egyedül vinném a hátamon az egészet.
Márk tekintete ide-oda cikázott kettőjük között. Keze ökölbe szorult, az állkapcsa megfeszült. A lakásra nehéz csend telepedett; csak a régi hűtő egyenletes zúgása és a falióra kattogása hallatszott.
– Jól van – morogta végül, elfordulva. – Elmegyek arra az állásinterjúra hétfőn. Teszek egy próbát.
Erzsébet elégedetten biccentett, majd a vízforraló után nyúlt.
– Így már beszélünk. Most pedig teázzunk, mielőtt kihűl a sütemény. Nórácskám, ülj csak le, majd én elrendezem. Rád fér egy kis pihenés.
Az asszony látogatása után Márk napokig mogorva volt, alig szólt, feszült csend lengte körül. Aztán mégis elment az interjúra. Amikor hazatért, ingerülten hajította a táskáját a sarokba.
– Felvettek – dörmögte. – Értékesítő leszek. Holnap kezdek.
Nóra hitetlenkedve nézett rá. Hosszú hetek vitái, könyörgései és könnyes estéje után ilyen egyszerűen fordult volna a kocka?
Az első munkahét kimerítőnek bizonyult. Márk estére rendszerint holtfáradtan esett be az ajtón, ledobta magát a kanapéra, és a főnökét szidta, az ügyfeleket hibáztatta, az irodát ócsárolta. Pénteken azonban egy borítékkal tért haza.
– Ez a tiéd is – nyújtotta át Nórának. – Előleg. Tizenötezer forint.
A lány a kezében tartotta a pénzt, és hirtelen nem talált szavakat. Három hónap után most először hozott haza keresetet.
– Menjünk el bevásárolni a hétvégére – vetette fel Márk. – Írtam egy listát.
Szombaton együtt tolták a kocsit a szupermarketben. Márk válogatta a zöldségeket, levette a polcról a mosóport is, amit két napja hiába keresett Nóra. A húsospultnál megállt.
– Mit szólsz egy kis sült sertéshúshoz? Vasárnap elkészítem krumplival.
Nóra csak bólintani tudott; alig ismert rá a férfira.
Másnap reggel piruló hagyma illata ébresztette. A konyhából sercegés hallatszott. Márk kötényt kötve szeletelte a húst, a serpenyőben vidáman pattogott az olaj.
– Maradj csak az ágyban! – kiáltott ki neki. – Fél óra, és tálalok!
Nóra az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy sürög-forog a konyhában, és először érezte úgy hosszú idő után, hogy talán valóban változás kezdődik az életükben.