Amikor végre felért a negyedikre, a bevásárlószatyrok már szinte égették a tenyerét, a dereka pedig sajgott az egész napos ülés után. A vállával lökte be az ajtót.
Márk a gép előtt ült, fején hatalmas fejhallgató, ujjai villámgyorsan jártak az egéren. Az asztalon egy kiürült bögre és néhány szétgyűrt csokipapír hevert.
– Éhen halok – vetette oda, anélkül hogy akár csak rápillantott volna. – Lesz vacsora?
Nóra csendben letette a táskákat. Csirke, friss zöldségek a salátához, különleges fűszerek – mindaz, amit Márk még reggel olyan lelkesen sorolt, megígérve, hogy este elkápráztatja a főztjével.
– Mi lett a „különleges vacsorával”? – kérdezte halkan.
– Ugyan már… elment tőle a kedvem – legyintett Márk. – Majd máskor.
Nóra szó nélkül kezdte kipakolni az árut. A csirkét betette a fagyasztóba. A „majd máskor” kifejezés súlyosan koppant benne. Tudta jól, hogy az a bizonyos máskor sosem érkezik el.
Vasárnap a szüleihez mentek ki a telken álló kis házhoz. Az apja a kertben igazgatta a krumplisorokat, az anyja a teraszon készítette elő a teát. Nóra a mosogatónál segédkezett, amikor az apja váratlanul rákérdezett:
– Kislányom, boldog vagy?
– Apa, kérlek… – sóhajtott fel.
– Nem az a bajunk, hogy Márkkal vagy – szólt közbe az anyja, miközben teát töltött. – De az nincs rendben, hogy rajtad élősködik. Meddig akar ez így menni?
Az apja letette a kanalat.
– Egy férfinak vállalnia kell a felelősséget. Ha mást nem, legalább próbálkozzon.
– Egyébként – tette hozzá Mária, és elővette a telefonját – Katalin most keres valakit egy reklámügynökséghez. Kezdő pozíció, de lehet benne fejlődni. Nem fizet sokat, viszont biztos állás. Szóljak neki, hogy ajánlom Márkot?
Aznap este Nóra továbbadta az információt. Márk kelletlenül pillantott fel a monitorról, arca megfeszült.
– Hogy rohangáljak papírokkal? – húzta el a száját. – Ne viccelj már. Programozó vagyok, nem valami irodai csicska. Aprópénzért nem fogok aktákat tologatni.
Abban a pillanatban Nórában mintha végleg elszakadt volna valami. Végignézett rajta: borostás arc, gyűrött, foltos póló, az asztalon egy bontott chipses zacskó. És először villant át az agyán: talán tényleg igaza van az anyjának. Talán Márk soha nem fog megváltozni.
Eltelt egy hét. Az első napokban Márk látványosan duzzogott – külön evett, a telefonját bújta, és amint Nóra belépett a konyhába, már vonult is vissza a szobába.
Aztán, mintha mi sem történt volna, ismét repetát kért vacsoránál, és lelkesen mesélni kezdett „ígéretes lehetőségekről”, ahol állítólag hamarosan átnézik az önéletrajzát. Nóra hallgatott, főzött, bólintott. Reggelente pedig egyre korábban indult munkába, csak hogy elkerülje a közös reggeliket.
Szombaton kora délelőtt határozott, türelmetlen csengetés rázta meg az ajtót – három rövid jelzés egymás után. Nóra nyitott ajtót. A küszöbön Erzsébet állt, kezében kockás bevásárlótáskával, amelyből friss sütemény illata áradt.
– Drága Nórácskám! Úgy hiányoztál! – tárta szét a karját, majd válaszra sem várva belépett a lakásba.
Márk álmosan kászálódott ki a szobából, alsónadrágban és trikóban, a szemét dörzsölve.
– Anya? – nézett rá értetlenül. – Miért jöttél ilyen korán?