– Még meg sem kérte a kezed, de már eltartod! – csattant fel Mária, hangjában szemrehányással.
– Feleség sem vagy még – tette hozzá nyomatékosan, és a rántott húsos tálat éles koppanással az asztalra tette. Nóra összerezzent a zajra, és inkább a tányérján kihűlő tésztát kezdte bámulni. A konyhára nehéz csend telepedett, amelyet csak a sarokban heverő macska elégedett dorombolása tört meg.
– Anya, kérlek… – sóhajtotta, miközben ideges mozdulattal a füle mögé simított egy rakoncátlan tincset. – Csak együtt lakunk. Manapság ez teljesen megszokott.
– „Manapság”! – ismételte Mária felháborodva, és a kötényébe törölte a kezét. – Attól, hogy sokan csinálják, még nem biztos, hogy jól teszik. Három hónapja költözött hozzád. És azóta? Sikerült már elhelyezkednie?
Leült a lánya mellé, maga elé húzta a salátás tálat, de a tekintetét Nóráról nem vette le. A lány a villájával apró darabokra szedte a tésztát, kerülve az anyja pillantását.
– Próbálkozik – felelte halkan. – Mostanában nem könnyű megfelelő állást találni.
– Megfelelőt? – Mária hitetlenkedve csóválta a fejét. – Úgy látszik, neked nem okoz gondot egyedül fizetni a lakbért.
A vacsora után Nóra sokáig forgolódott az ágyban. Anyja szavai újra és újra visszhangoztak benne: „eltartod”. Reggel igyekezett nesztelenül készülődni, hogy ne ébressze fel Márkot, aki a fal felé fordulva, mélyen aludt.
A városi rendelőintézet könyvelésén Nóra már rutinosan rendezgette a számlákat és bizonylatokat. Harmadik éve dolgozott ott; a fizetés szerény volt, de kiszámítható. Éppen elég egy külvárosi albérletre és a mindennapi bevásárlásra – ha odafigyel a kiadásokra.
– Már megint elkalandoztál – jegyezte meg Eszter, miközben letette mellé a bögréjét. – A tegnapi beszélgetés jár a fejedben?
A kolléganője volt az egyetlen, akinek mindent elmondott. Nóra fáradtan bólintott.
– Anya túldramatizálja. Márk nem lusta, csak még keresi az útját. Tegnap is mutatta azt a honlapot, amin dolgozik egy megbízónak.
– Annak a megbízónak, aki még nem fizetett?
– Azt mondja, referencia lesz a portfóliójában.
Eszter egy darabig hallgatott, majd óvatosan fogalmazott.
– Nóri, nem lehet, hogy az anyukád mégsem téved? A múlt héten te panaszkodtál, hogy betegen feküdtél, ő pedig még egy teát sem készített. A lakás is rád marad, pedig egész nap otthon van.
– Most is egy projekten dolgozik…
– Három hónapja ugyanazon? – vonta fel a szemöldökét Eszter. – Emlékszel, mit ígért az elején? Hogy átmeneti állapot, amíg talál rendes munkát. Hogy besegít majd a főzésbe, takarításba. Ehhez képest mi változott?
Nóra nem válaszolt. A valóság makacsul ott sorakozott a fejében: ő utalta a lakbért, fizette a számlákat, vásárolta az élelmiszert, sőt még az internetet is, amely nélkül Márk állítása szerint „nem tud dolgozni”. Munka után vacsorát főzött, hétvégén mosott és rendet rakott. Márk többnyire a laptop előtt ült, néha lelkesedve mutatott egy félkész tervet vagy néhány sor kódot.
– Szeretem – mondta végül alig hallhatóan.
– Tudom – felelte Eszter szelíden. – De egy kapcsolat nem működik, ha csak az egyik fél húzza az igát.
A beszélgetés napokig ott motoszkált benne. Péntek délután, munka után Nóra a közértben hosszasan válogatott, majd két megtömött szatyorral indult haza. Márk külön kérte a csirkét és még jó pár hozzávalót ahhoz a „különleges vacsorához”, amelyet állítólag el akart készíteni. A nejlonszatyrok füle mélyen bevágott a tenyerébe, a háta pedig sajgott az egész napos ülőmunka után. Mégis, miközben a lépcsőház felé tartott, próbálta elhessegetni a kételyeit, és abban bízott, hogy az este talán másképp alakul majd.