— Ez a mi ügyünk. A mi életünk.
— De anya ki fog borulni…
— És te? Te hogy érzed magad? Téged ez megvisel?
Péter dermedten állt, a telefon még mindig a kezében volt. Mintha hirtelen nem tudná, mit kezdjen vele. A szája megmozdult, de hang nem jött ki rajta. A tekintetében nem a veszteség fájdalmát láttam, hanem bizonytalanságot. Nem azt sajnálta, hogy elveszít — hanem azt nem tudta, mi lenne az „elvárt” reakció.
— Nem is értem… ez honnan jött — mondta végül rekedten.
— Onnan, hogy sosem figyeltél. Nem vetted észre.
A készülék ekkor rezegni kezdett a kezében. Bejövő hívás. Természetesen Katalin. Péter rám nézett, aztán a kijelzőre, és felvette.
— Igen, anya… tudom… nem, ő… most beszélgetünk… igen, értem…
Nem bírtam tovább hallgatni. Kimentem a konyhából, egyenesen a hálóba. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a bőröndöt, és pakolni kezdtem. Nem mindent. Csak a legszükségesebbeket. A többit majd később elintézem.
Körülbelül tíz perc múlva Péter megjelent az ajtóban.
— Anya szerint csak kimerült vagy — mondta óvatosan. — Azt mondja, pihenésre van szükséged. Felajánlotta, hogy befizet minket egy kéthetes gyógyüdülésre. Karlovy Varyba. Emlékszel? Egyszer mondtad, hogy szívesen elmennél.
Tovább hajtogattam a pulóvereket, mintha nem is hallanám.
— Anna, figyelsz? Két hét. Csak mi ketten. Se munka, se feszültség…
— Péter, ne folytasd.
Elhallgatott. Némán nézte, ahogy a farmerjeimet és a neszesszeremet a bőröndbe teszem.
— Te most… tényleg elmész? Így? Azonnal?
— Igen.
— De hova?
— Kiveszek egy lakást. Egyelőre.
— Nincs rá pénzed — vágta rá reflexből. A hangjában most először csengett valódi aggodalom. — Tegnap néztem az egyenleged. Harmincezer forint volt a kártyádon.
Becsuktam a bőröndöt, és felálltam.
— Van pénzem, Péter.
— Miből? Milyen pénz?
— Tegnap eladtam az üzletrészemet. Tizenkétmillió forintért.
Csend telepedett közénk. Hosszú, sűrű csend. Láttam, ahogy az arcán egymást váltják az érzések: értetlenség, döbbenet, hitetlenség… majd valami más. Valami számító csillogás.
— Tizenkétmillió? — ismételte lassan. — Forint?
— Igen.
— És ezt mikor akartad elmondani?
Felvettem a bőröndöt.
— Soha. Ez az én pénzem. Az én vállalkozásom volt. Az én munkám eredménye.
— De hát házasok vagyunk! — emelte fel a hangját. — Közös vagyon!
— A céget még az esküvő előtt alapítottam. A saját tőkémből. Ügyvédek intézték az eladást. Jogilag semmi közöd hozzá.
Elmentem mellette az előszobába. Felvettem a kabátomat, belebújtam a cipőmbe. Péter utánam sietett.
— Várj, beszéljük meg normálisan! Anna, ne hozz elhamarkodott döntést!
A kezem a kilincsre simult.
— Nyolc éven át vártam, hogy egyszer normálisan beszélgessünk. Most már nem várok tovább.
Halkan csukódott be mögöttem az ajtó.
Az épület előtt rendeltem taxit. A sofőr segített a csomagtartóba emelni a bőröndöt. Már épp beszálltam volna, amikor fentről éles kiáltás hasított a levegőbe.
— Anna! Annácska, állj meg!
Felnéztem. A negyedik emeleti erkélyen Katalin állt, a vállára terítve az én — most már volt — pehelysálamat. Hadonászott, mintha egy induló vonatot próbálna visszatartani.
— Várj, megyek le! Ne menj el!
Beültem a hátsó ülésre.
— Talán várjunk egy percet? — kérdezte a sofőr együttérzően. — Lehet, fontos dologról van szó.
— Nem — feleltem halkan. — Kérem, induljunk.
Az autó azonban még nem mozdult. Katalin már rohant is ki a kapun. Az arca kipirult, a kendő félrecsúszott, és az ablakon dörömbölt.
— Anna! Nyisd ki! Kérlek!
Résnyire engedtem az üveget.
— Katalin, kérem, lépjen hátra az autótól.
— Kislányom… — A hangja hirtelen elcsuklott, olyan lágy lett, amilyennek még sosem hallottam. — Ne csináld ezt. Gyere vissza, üljünk le, főzök teát… megbeszéljük szépen.
— Nincs miről beszélnünk.
— Hogyne lenne? — A könnyei végigcsorogtak az arcán, a sminkje elmaszatolódott. Szánalmas látvány volt. — A menyem vagy! Nyolc éve a család része! Lehet, hibáztam… elismerem. Kezdjük újra, jó?
A visszapillantó tükörből láttam, hogy a sofőr kérdőn figyel. Finoman megráztam a fejem.
— Nyolc éven keresztül azt hallgattam öntől, hogy nem vagyok elég jó a fiának. Hogy rosszul főzök, ízléstelenül öltözöm, nem értek semmihez. Tudja mit? Igaza volt. Tényleg nem voltam elég jó. De nem Péterhez — hanem saját magamhoz.
Katalin közelebb hajolt az ablakhoz, remegő kézzel kapaszkodott az ajtóba, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt eltűnök az életéből. A bejárat felől ekkor hirtelen ajtócsapódás visszhangzott az udvaron.