— Anna, drágám… — zokogta Katalin, és görcsösen markolta az autó ajtaját. — Én csak azt akartam, hogy rendben legyen az életetek! Aggódtam értetek!
— A fiáért aggódott — feleltem higgadtan. — Nem kettőnkért. Kizárólag érte.
Ebben a pillanatban kivágódott a lépcsőház ajtaja, és Péter rohant ki rajta. Kabát nem volt rajta, csak egy vékony pulóver, a lábán otthoni papucs. Amint meglátta az anyját a kocsi mellett, azonnal felénk sprintelt.
— Anna, várj! — félretolta Katalint, és megragadta a kilincset. — Ne menj el! Kérlek!
Az üvegen át néztem rá. Sápadt volt, a tekintetében riadt kapkodás ült.
— Péter, engedd el.
— Nem! Nem hagyhatlak csak úgy elmenni! Beszélnünk kell!
— Már mindent megbeszéltünk.
— A pénz miatt? — nyalta meg idegesen a száját. — Figyelj, tudom, hogy te kerested meg. Ügyes vagy, tényleg. Büszke vagyok rád. Befektethetnénk. Vehetnénk egy nagyobb lakást. Vagy akár egy házat is. Mindig kertre vágytál, nem?
Abban a másodpercben éreztem, hogy bennem végleg elpattan valami. Még most is az összegről beszél. Nem rólunk. Nem arról, hogy elveszít. Hanem a pénzről.
— Péter — mondtam kimérten. — Lépj hátrébb az autótól. Utoljára kérem szépen.
— Anna, szeretlek! — bukott ki belőle.
Olyan üresen csengett, hogy majdnem felnevettem. Mikor hallottam tőle utoljára ezt őszintén? Talán évekkel ezelőtt. Vagy csak rutinból, elalvás előtt, a telefonja fölé görnyedve, rám sem nézve?
— Engedd el.
Nem mozdult. Ujjai fehéredtek a kilincsen, a szemében kétségbeesés vibrált. De nem annak az embernek a kétségbeesése volt ez, aki a társát félti. Inkább annak, aki elveszíti, amit a magáénak hitt.
— Péter! — csattant fel Katalin, és megragadta a fia vállát. — Térdelj le! Kérj tőle bocsánatot azonnal!
Péter rám nézett, majd az anyjára. És megdöbbentő módon valóban letérdelt. A nedves aszfaltra, papucsban. Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.
— Könyörgöm, Anna! Ne hagyj el! Megváltozom, ígérem! Helyrehozzuk! Más ember leszek!
A ház előtt többen megálltak bámészkodni. Valaki már a telefonját is elővette, hogy felvegye a jelenetet. A taxis idegesen megköszörülte a torkát.
— Kisasszony… talán mégis beszélhetnének? A férje nincs túl jó állapotban…
Felhúztam az ablakot teljesen.
— Induljunk.
— Anna! — Péter felpattant, és ököllel dörömbölt az üvegen. — Ne csináld ezt! Kérlek!
Katalin a karjába kapaszkodott, sírva motyogott valamit. Az autó lassan kigördült az udvarról. Péter még néhány lépésen át futott utánunk, aztán lemaradt.
A visszapillantó tükörben láttam, ahogy ott áll a ház előtt, az anyja hevesen hadonászik mellette. Aztán befordultunk a sarkon, és eltűntek a szemem elől.
— Nem lehet könnyű — jegyezte meg csendesen a sofőr.
Hátradőltem az ülésen. Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, de ezek nem a fájdalom könnyei voltak.
— Tudja, mi a furcsa? — suttogtam. — Évek óta most először érzem azt, hogy könnyű a mellkasom.
Nem szólt semmit, csak bólintott. Tapintatos ember volt.
Amint kiértünk a főútra, a telefonom szinte felrobbant a hívásoktól. Péter. Katalin. Megint Péter. Lenémítottam a készüléket.
Egy üzenet azonban Andrástól érkezett: „Minden rendben? Sikerült?”
Visszaírtam: „Igen. Minden a terv szerint. Köszönök mindent.”
Szinte azonnal jött a válasz: „Tarts ki. Ha szükséged van rám, hívj bármikor.”
Elmosolyodtam. András mindig mellettem állt. Csendben, következetesen.
A szálloda, ahová vitettem magam, nem volt nagy, de barátságos hangulatot árasztott. A belvárosban állt, egy park közelében. Egy hétre kértem szobát — ennyi idő talán elég lesz, hogy találjak egy megfelelő lakást és elindítsam a hivatalos ügyeket.
Amikor bezárult mögöttem a szobám ajtaja, leültem az ágy szélére, és körbenéztem. Rend és csend. Senki, aki kijavítana. Senki, aki minden mozdulatomban hibát keresne.
A telefonom újra rezgett. Péter. A harminchetedik hívás. Letiltottam a számát. Aztán Katalinét is.
Holnap felhívok egy ügyvédet, beadom a válókeresetet. Utána találkozom egy ingatlanossal. Az élet nem áll meg.
Az ablakhoz léptem. Lent a város fényei ragyogtak, emberek siettek valahová, mindenki a saját történetével. Valahol ott volt Péter is, aki talán most fogta fel igazán, mit veszített el. És ott volt Katalin, aki ráébredhetett, hogy a menyét sosem ismerte igazán.
Én pedig egyenes háttal álltam az üveg előtt, és nyolc év után először teljes bizonyossággal tudtam: szabad vagyok.