— …mit jelent feleségnek lenni. Csak a saját kedvtelései számítanak neki.
— Anya, elég legyen — szólt közbe Péter fáradt hangon.
Levettem a kabátomat, felakasztottam a fogasra, majd beléptem a nappaliba. Katalin kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc fotelemben, és abból a porcelánkészletből kortyolgatta a teát, amelyet még a nagymamámtól örököltem. Péter mellette ült, tekintete a tévére szegeződött, mintha ott keresne menedéket.
— Jó estét — köszöntem nyugodtan.
Az anyósom végigmért. A pillantásában minden benne volt, kivéve az örömöt.
— Végre. Péter azt mondta, ebédre hazaérsz.
— Azt mondtam, este jövök.
— Legalább vacsorát készítettél?
Péterre néztem. Elkapta a tekintetét.
— Nem — feleltem higgadtan. — Dolgom volt.
— Hallod, Péter? — sóhajtott Katalin látványosan. — A család utolsó a sorban. Csak maga körül forog a világ.
Régebben ilyenkor magyarázkodni kezdtem volna. Bocsánatot kértem volna, rohantam volna a konyhába, hogy főzzek valamit, csak csituljon a feszültség. Most azonban nem mozdultam.
— Katalin, Péter felnőtt férfi. Tud vacsorát készíteni. Vagy rendelni.
Olyan csend telepedett a szobára, hogy a falióra ketyegése szinte visszhangzott.
— Tessék?! — csattant fel, és a csészét hangosan csapta vissza a csészealjra.
— Fáradt vagyok — mondtam egyszerűen. — Lefekszem pihenni.
Válaszra sem várva a háló felé indultam.
Amint becsuktam az ajtót, kitört a vihar. Katalin hangja hol sipítóan felszökött, hol fenyegető suttogássá halkult. Péter motyogott valamit, de a szavakat nem lehetett kivenni. Ledőltem az ágyra, lehunytam a szemem. Meglepő módon a fal túloldalán zajló jelenet nem késztetett arra, hogy közbelépjek. Nem szorult össze a gyomrom. Csak kimerültséget éreztem, mélyet és nehezet, mintha napok óta nem aludtam volna.
Fél óra múlva Péter rontott be. Arca kipirult, a tekintete kemény volt.
— Teljesen kifordultál magadból? — állt meg a szoba közepén, karba tett kézzel. — Anyám miattad sír.
Feltámaszkodtam a könyökömre.
— Péter, az édesanyád hatvankét éves. Ha bántja valami, el tudja mondani nekem. Szembe.
— Miről beszélsz? Ő az anyánk!
— A te anyád — javítottam ki csendesen. — És nem tartozom neki elszámolással minden lépésemről.
Úgy nézett rám, mintha most látna először.
— Mi történt veled? Nem ilyen voltál.
— Nem — ültem fel, majd felálltam az ágyról. — Korábban azt hittem, meg kell felelnem nektek. Neked, neki. Főznöm, takarítanom, mosolyognom, és hálásnak lennem, amiért befogadtatok.
— Anna…
— Elegem van abból, hogy mindig alkalmazkodom — mondtam ki végre.
Szólásra nyitotta a száját, de aztán inkább hátat fordított, és kiviharzott, az ajtó nagyot csattant mögötte.
Ott maradtam a szoba közepén. A kezem remegett, a szívem zakatolt, mégis furcsa tisztaság költözött belém. Mintha az évek óta körülöttem gomolygó köd lassan felszakadozna.
Reggel csörömpölésre ébredtem. Péter a konyhában ügyetlenkedett a kávéfőzővel, a zajból ítélve meglehetősen ingerülten. Magamra kaptam a köntöst, és kimentem. Háttal állt nekem, két bögrébe öntötte a kávét.
— Figyelj — kezdte anélkül, hogy megfordult volna. — Tegyük túl magunkat a tegnapin. Anya már elutazott. Megviselte, de megnyugtattam. Azt mondtam neki, nehéz napod volt.
— Péter, nézz rám.
Megfordult, az egyik bögrét felém nyújtotta. Nem vettem el.
— Válni akarok.
A kávé kiloccsant a padlóra. A csésze kicsúszott a kezéből, gurulva állt meg a tűzhely mellett, de nem tört el.
— Micsoda?
— El szeretnék válni — ismételtem meg, meglepően nyugodtan. — Beszélnünk kell. Komolyan.
Úgy állt ott, mintha fejbe vágták volna, majd lassan leült az egyik székre.
— Ezt most komolyan mondod?
— Igen.
— A tegnap miatt? Anyám miatt? Anna, tudom, hogy néha bántó, de…
— Nem egy estéről van szó — ültem le vele szemben. — Hanem nyolc évről. Nyolc évről, amíg lassan eltűntem ebből a kapcsolatból. Soha nem kérdezted meg, én mit szeretnék. A véleményem ebben a házban sosem számított.
Hallgatott. Úgy figyelt, mintha csapdát keresne a szavaimban.
— Van valakid? — bukott ki belőle hirtelen.
Elnevettem magam. Fáradtan, de őszintén.
— Nincs senkim, Péter. Csak én vagyok. És most először érzem azt, hogy ez önmagában is elég.
Felkapta a telefonját.
— Felhívom anyát. Tudnia kell erről…
— Minek? — vágtam közbe. — Ez kettőnkről szól, a mi beszélgetésünkről, a mi életünkről.