— Hová készülsz? — kérdezte Péter olyan közönyös hangsúllyal, mintha csak azt tudakolná, fehér vagy barna kenyeret vegyen a boltban.
Az ajtóban álltam, táskával a kezemben, és egy pillanatra megdermedtem. Ő a kanapén hevert, félig fekvő helyzetben, tabletet lapozgatva. Rám sem nézett.
— Találkozóm van az ügyvéddel — feleltem higgadtan. — Tegnap már említettem.
— Ja, tényleg. — Végre felpillantott. A tekintetében volt valami, amitől legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna. — Csak ne maradj sokáig. Anyám ebédre jön, főzni kellene valamit.
Anyám. Vagyis az ő anyja: Katalin. A nő, aki nyolc év házasság alatt sem jutott el odáig, hogy elsőként köszönjön nekem. Ellenben mesteri szintre fejlesztette a kritizálás művészetét: a frizurámtól kezdve a ruháimon át egészen addig, hogyan hajtogatom a törölközőket.
— Péter, csak este érek haza. Az ügyvéd után még be kell mennem az irodába is aláírni néhány papírt.
Lassan tette le a tabletet. Túl lassan, már-már színpadiasan.
— Miféle papírokat?
— Eladom az üzletrészemet a cégben. Mondtam már.
A csend elnyúlt közöttünk. Úgy nézett rám, mintha egy idegen nyelven beszélnék.
— Figyelj, Anna, aranyos ez a nagy üzletasszonyos szerep — mosolyodott el gúnyosan, amitől ösztönösen erősebben markoltam a táskám fülét. — De a család fontosabb. Anyám direkt időt szakított ránk. Nem tudnád elhalasztani?
Nem válaszoltam. Egyszerűen kiléptem az ajtón. A csapódás hangosabb lett a kelleténél.
A liftben elővettem a telefonom. Üzenet várt Andrástól, az üzlettársamtól: „A vevők ma lezárnák az ügyletet. Tizenkét millió forint azonnal utalva aláírás után. Jó az időpont?”
Tizenkét millió forint. Ennyit ér az a részesedés, amit hat éve építettünk fel Andrással az informatikai cégünkben. Akkoriban az utolsó megtakarításomat, háromszázezer forintot tettem bele — még az esküvő előtt félretett pénz volt. Péter csak legyintett: „Csináld, ha szórakoztat. Úgyis belebuksz.”
Nem buktam bele. Sőt. Három évvel ezelőtt már stabil nyereséget termeltünk. Éjszakákon át dolgoztam, miközben ő békésen aludt. Ügyfeleket kerestem, rendszereket építettem, szerződéseket tárgyaltam. Ő pedig továbbra is afféle hóbortként kezelte az egészet.
Az ügyvédi találkozó meglepően gyorsan lezajlott. A szerződések rendben voltak, semmi buktató. András már talált új partnert, aki kész volt kivásárolni engem. A tizenkét millió korrekt ajánlat volt. Alkudhattam volna, talán többet is kihozhattam volna belőle, de most nem ez számított. Le akartam zárni ezt a fejezetet.
— Anna, biztos vagy benne? — kérdezte András komolyan. — A cég ígéretes. Egy év múlva akár húszmilliót is érhetne a részed.
— Biztos — mosolyogtam rá. — Most van szükségem a pénzre. Valódi, szabad pénzre.
Bólintott. Nem faggatott tovább. Elég régóta dolgoztunk együtt ahhoz, hogy tudja: ha döntök, annak oka van.
Délután háromkor a bankban aláírtam az utolsó dokumentumot. Az ügyintéző udvarias mosollyal közölte:
— Az összeg egy órán belül megérkezik a számlájára. Szeretne lekötött betétet nyitni? Jelenleg kedvező feltételekkel kínáljuk.
— Köszönöm, most nem. Maradjon a folyószámlán.
Amikor kiléptem az utcára, furcsa könnyűséget éreztem. Mintha egy évek óta cipelt, súlyos hátizsákot tettem volna le. A vállalkozás a büszkeségem volt, a saját teremtményem. Ugyanakkor lánc is, amely egy olyan élethez kötött, amely már rég nem az enyém volt.
Megrezdült a telefonom. Banki értesítés: „Jóváírás: 12 000 000 Ft.”
Tizenkét millió forint. A saját számlámon. Olyan számlán, amelynek létezéséről Péter nem tudott. Amikor három éve megnyitottam, csak annyit mondott: „Miért kell külön kártya? Közös a költségvetésünk.” Az a közös kassza, amely fölött ő rendelkezett. Amit az anyja minden hónapban átnézett, mert szerinte „egy fiatal házaspárnak meg kell tanulnia takarékoskodni”.
Bementem a bankkal szembeni kávézóba. Kértem egy cappuccinót és egy croissant-t. Az ablak mellé ültem, és néztem a téli várost, az embereket, akik sietve intézték a dolgaikat. Hosszú évek után először éreztem azt, hogy valóban kapok levegőt.
Este nyolc körül értem haza. Már az előszobában meghallottam a nappaliból kiszűrődő hangokat: Péter és Katalin beszélgettek.
— …mondtam én kezdettől fogva, hogy nem hozzád való — hallatszott az anyósom éles hangja. — Nincs benne sem neveltetés, sem igazi megértés…