– …akkor az annak a nőnek a gondja, aki hagyta magát behálózni! – tört ki végül Gergőből a folytatás. – Eszem ágában sincs osztozkodni! Ő az én apám volt! Ami az övé volt, mostantól az enyém!
– De ugyanúgy a többi gyerekének is az apja volt – vágott vissza Lilla. – Ráadásul kifejezetten azt kérte, hogy legyen megosztva a vagyon.
– Ha tényleg szét akarta volna osztani, megteszi még életében, nem pedig rám hagyja a döntést! – hadarta Gergő indulatosan. – Ha rám bízta, akkor én határozok. És úgy döntök, hogy az a szerencsétlen tucat boldoguljon nélküle. Nem az én dolgom eltartani őket!
– De hiszen annyi pénzről van szó, hogy bőven jutna mindenkinek – próbálta csillapítani Lilla. – Nekünk is több mint elég maradna.
– Nem nekünk, hanem nekem! – csattant fel a férfi. – Nem egy tizenharmad részt akarok, hanem mind a tizenhármat! Jogom van hozzá!
Lilla látta, hogy hajthatatlan. Amíg a férfi duzzogva járkált fel-alá, ő lefotózta a névsort a szükséges adatokkal, majd sorra felhívta az érintetteket. Udvariasan bemutatkozott, és mindannyiukat értesítette a hagyatéki tárgyalás pontos idejéről, arra biztatva őket, hogy jelentkezzenek a közjegyzőnél jogaik érvényesítésére.
A végrendelet kihirdetésén Gergő arcáról lefagyott a magabiztos mosoly, amikor a többiek egytől egyig megjelentek. Amikor a beszélgetésekből kiderült számára, hogy egy bizonyos Lilla tájékoztatta őket minden részletről, majdnem megfulladt a dühtől.
Hazafelé úgy vezetett, mintha versenypályán lenne, fejében egyetlen gondolat zakatolt: ezért még számolni fognak.
– Mondd meg őszintén – kezdte este Lilla higgadt hangon –, ha az egész összeg a tiéd lett volna, tényleg a családra költötted volna?
– Hát persze, hogy nem! – vágta rá ösztönösen Gergő, aztán rögtön rájött, mit mondott, de már késő volt.
– Sejtettem – bólintott a nő. – Gondolom, már kinéztél egy belvárosi lakást. Talán egy felsőkategóriás autót is. Vagy esetleg egy fiatalabb, lelkesebb feleséget?
Gergő lesütötte a szemét. A hallgatása mindennél beszédesebb volt.
– Szóval nem a pénz elvesztése fáj igazán – folytatta Lilla nyugodtan. – Hanem az, hogy szertefoszlott az álmod. Nem lesz új lakás, se csillogó autó. És a „régi” feleségeddel kell együtt élned tovább. Igaz?
– Igen! – robbant ki a férfi. – Igen, igaz! És mindez miattad van!
– Sajnáljalak talán? – kérdezte gúnyosan Lilla. – Szegény Gergő, kénytelen a régi lakásban, a régi feleségével, kevesebb pénzből élni… Vajon hogy éli ezt túl?
A férfi hangja hirtelen megenyhült.
– Lilla, talán túl messzire mentem… Ne haragudj. Csak annyi pénzről volt szó. Nehéz lenyelni, hogy kicsúszott a kezemből. De most már mindegy. Éljünk tovább úgy, mint eddig. Nincs más választásunk.
– Dehogynem – felelte Lilla meglepően határozottan. – Én találtam megoldást.
– Mire gondolsz?
– Elköltözöm. Beadom a válókeresetet. Nem akarok olyan ember mellett maradni, aki gondolkodás nélkül félretenne minket egy marék pénzért. Ha új életre vágysz, kezdheted egyedül.
A lakás Gergő nevén volt, autójuk nem is volt, a fiuk után pedig már nem járt tartásdíj.
– Az örökségből így is marad annyi, hogy kihúzd egy darabig – tette hozzá Lilla. – Talán még találsz is valakit, akit elkápráztathatsz vele. Feltéve, ha ő nem jár túl az eszeden.
Lilla előrelátása beigazolódott. Fél év sem telt el, Gergő megtörten, anyagilag kifosztva állt az ajtaja előtt. Az új kapcsolat, amelybe menekült, gyorsan felélte a pénzét, majd magára hagyta. Lilla azonban nem engedte vissza.
Fiuk eközben már Szegeden tanult, és a saját útját járta, távol a családi viszálytól.
Az elszórt nagyapai vagyon története idővel családi példázattá vált: arra emlékeztette őket, hogy a kapzsiság rövid távon csillogónak tűnhet, de hosszú távon mindent felemészt. És hogy tisztesség nélkül nincs valódi gyarapodás – bármennyi pénzről is legyen szó.